Hétköznapi történet
Csatlós Ferencnek nincs saját nótája, de amelyeket tud, azokat mind szereti. Több mint száz dal fér meg egymás mellett a – 71 esztendőt könnyűszerrel zsebre vágó – holtmarosi férfi szívében, emlékezetében, bizonyára azok is ott rejtőznek, amelyeket még legénykorában tanult.
– Az elemi iskolát a szülőfalumban végeztem, a felső tagozatot Marosvécsen. Azután Marosvásárhelyre, a faipari szakiskolába felvételiztem – kezdte történetét Ferenc
Magyaró községben tett legutóbbi látogatásomkor. – Amikor szeptemberben mentünk édesapámmal beiratkozni, találkoztunk a bútorgyár káderosztályának a főnökével, aki így szólt apámhoz: „hozza be a gyermeket inkább a gyárba, kap fizetést is”. Hárman voltunk otthon testvérek, szűkös anyagi körülmények között éltünk, így nagyon is tetszett ez a lehetőség. Amíg hazafele vonatoztunk, egyre biztattam apámat, hogy mondja meg édesanyámnak, én megyek a gyárba. Nagyapám nem örvendett az ötletnek, kérlelte is a szüleimet, hogy hagyjanak iskolába járni, mert még fiatal vagyok. De én akkor rugdostam hátulról, hogy hallgasson, mert az én helyem úgyis a bútorgyárban van. Így lettem 15 évesen kétkezi munkás. Négy éven át hat hónapos szakképesítési tanfolyamokon oktattak a mesterségre, amit aztán annyira a magaménak éreztem, hogy betegnyugdíjazásomig kitartottam mellette. De a szülőfalumtól sem váltam meg, 2003-ig, amíg dolgoztam, naponta ingáztam a városba és haza. A bútorgyárnak a hatvanas-hetvenes években, Bordi Aranka (sz.m. közismert nótaénekes) idején volt egy jó kultúrcsoportja. Mindig szerettem énekelni, hát csatlakoztam. Hamar felfigyeltek a hangomra, és mondták, hogy iratkozzam be a népművészeti iskolába, hogy fejlesszem az adottságomat. Így is tettem, munka után járogattam oda. Négyéves volt a képzés, de a második év után behívtak katonának. Amikor 1972-ben leszereltem, megkeresett az énektanárnőm, Kocsis Ilona, hogy térjek vissza az iskolába, de akkor már más dolgok foglalkoztattak, így kihagytam a lehetőséget.
– Gondolom, a családalapítás következett – szóltam közbe.
– Katonakoromban már volt szeretőm, ahogy falun mondani szokták, és 1973-ban meg is nősültem. Egy lányom született, aki aztán két unokával ajándékozott meg, egy fiúval és egy lánnyal. A lányunokám kínai–olasz szakon végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen, ebben én támogattam, most pedig menedzserként dolgozik egy irodában, a munkája folytán sokat jár külföldre. A fiú a vejemmel együtt állattenyésztéssel foglalkozik. Valamennyien itt élnek, Holtmaroson, ez sokat jelent nekem, hiszen így az özvegységem óta sem vagyok magányos.
– A betegnyugdíjazás után mivel töltötte a napjait?
– Mivel az egészségi állapotom megengedte, elvállaltam a harangozói munkát a faluban. Egy ideig fél normával postásként is dolgoztam, de aztán megszűnt az az állás. A harangozás viszont megmaradt. Amikor belekezdtem, már villamosítva volt a rendszer, nem volt szükség nagyobb erőkifejtésre, csupán két gombot kellett megnyomni, hogy megszólaljanak a holtmarosi református templom harangjai. Régebben vasárnaponként két istentiszteletet is tartottak, egyet délelőtt, egyet délután, mára már csak a délelőtti maradt. Olyankor, illetve különféle alkalmakkor, főleg temetéskor „kondítom meg” a két harangot.
– Hogyan vált újra a mindennapjai fontos részévé az éneklés?
– Amikor Magyarón megalakult a dalkör, egy barátommal csatlakoztunk. Rendszeresen feljártunk próbálni a községközpontba. A magyarói énekes összejövetelek aztán abbamaradtak, ekkor jött az ötlet, hogy alapítsunk mi egy dalkört itt, Holtmaroson. Tíz tagja van a csoportunknak, majdnem mind nyugdíjasok. Hétvégente, pénteken, szombaton szoktunk összegyűlni, gyakoroljuk az énekeket, egy-két pohár bort is elfogyasztunk. Több fellépésünk volt már, nemcsak itthon, hanem Marosvécsen, Balavásáron, Szovátán és a Gyimesekben is. Erdőcsinádra is készülünk. Március 15-e tiszteletére 12-én, szombaton a holtmarosi tánccsoporttal a helyi kultúrházban lépünk közönség elé, 13-án, vasárnap a templomban énekelünk.
– Beszélne kicsit a repertoárjukról?
– Hagyományos énekeket tanulunk, tanítunk egymásnak, olyanokat, amelyekre még fiatal korunkból emlékezünk. Népdalokat és katonadalokat – Kossuth-nótákat – is elő szoktunk adni.
Ennél a pontnál a bakaságra kanyarodik vissza a beszélgetés. Ferenc elneveti magát, amikor arról kérdezem, egykori kiskatonaként volt-e alkalma bővíteni dalgyűjteményét. Krajován, ahol a szolgálatot töltötte, nemigen került erre lehetőség – szögezi le –, bár magyar fiúk is akadtak a kaszárnyában, akikkel hazafele menet nagyszerűen lehetett nótázni a vonaton. Egyikükre, egy Mezőpanitról származó bajtársra, 50 év után talált rá a tavalyi marosvécsi búzaöntő ünnepségen egy közös ismerős segítségével, akitől kapott egy telefonszámot.
– A közeljövőben szeretném személyesen is felkeresni a hajdani katonatársamat. Fél évszázada nem láttam, így nagyon várom már az együttlétet – mondja csillogó tekintettel Csatlós Ferenc, a több mint száz nótát őrző holtmarosi harangozó.
