A haramia
2014-10-21 15:50:14
- Nagy Székely Ildikó
Vasárnap délután borzongva adakoztak az októberi fák. Tenyérnyi aranytallérokat hullattak a járókelők lába elé, de pár kisgyereken kívül senki nem nyúlt le értük.
Vasárnap délután borzongva adakoztak az októberi fák. Tenyérnyi aranytallérokat hullattak a járókelők lába elé, de pár kisgyereken kívül senki nem nyúlt le értük. A sétány végén idős férfi álldogált, az ő figyelmét is elkerülte a földön heverő őszi pompa. A karnyújtásnyira lévő szemetesláda felé fordult, jobb karja könyökig merült az üresen tátongó kukaszájban, közben egészen apróra húzta össze szemét, mint aki a kutatás teljesebb átélése érdekében meg akarja szüntetni a körülötte levő világot. Pár perc múlva egy gyorsétkezdékben kapható papírpoharat emelt ki. Villámgyorsan megvizsgálta szerzeményét, aztán a szájához emelte, és kiitta a tartalmát, majd az üres poharat visszaeresztette a mélybe. Dolga végeztével indult is tovább, a legelső padnál azonban újra megállt, és pillanatnyi tétovázás után helyet foglalt. Bal karját pihenés közben sem engedte le, élő fogasként őrizte rajta a gondosan összehajtogatott krémszínű kabátot. Barátságosan bólintott, amikor megkérdeztem, hogy letelepedhetem-e melléje.
– Hogy mit ki nem dobnak az emberek! – jegyezte meg hamarosan. – Nem messze innen van egy tömbház, amellett egy konténer, ott mindig találni valami jót, ruhát, cipőt, olvasnivalót. Ezt is onnan szereztem – mutatott büszkén a kabátra. Aztán mesélni kezdett.
– Szép életünk volt a feleségemmel. Évtizedeken át moziba, színházba jártunk, nagyokat kirándultunk. Nem volt sok pénzünk, de a kicsit sikerült úgy beosztani, hogy mindenre jusson. Ugyanannál a vállalatnál dolgoztunk, nem mondom meg, hogy melyiknél, mert felismerhetnek a volt kollégáim. Nem mintha szégyellném magam...
– Mi történt aztán?
– Három gyermekünk született, csupa lány. Én mindig vágytam egy fiúra, hogy legyen, aki továbbviszi a családunk nevét, de nem jött össze. A két nagyobbik lányom külföldön él, a kisebbik itt maradt velünk. Aztán ő is férjhez ment, és albérletbe költözött a párjával. Akkor kezdődtek a bajok, amikor meghalt a feleségem. Hosszú betegség után ment el szegény, sokat kellett tűrnie, mégsem tudtam elengedni. Napokig csak ültem a fényképalbumokkal a lesötétített szobában, nem ettem, nem ittam. Pár nap alatt teljesen kikészültem. A legkisebb lányom mindennap feljött hozzám, ebédet hozott, elvitte a mosnivalót. Így ment ez hetekig. Időnként a vejem is meglátogatott, vicceket mesélt, rejtvényújságokat hozott, próbált lelket verni belém. Egyszer aztán azzal álltak elő a fiatalok, hogy mi lenne, ha eladnám a lakást, és hozzájuk költöznék. Az albérlet, ahol évekig éltek, eladó, a tulajdonosnak sürgősen kell a pénz. Hitelt vennének fel, hogy megvegyék a lakást, de kevésbé adósodnának el, kisebb lenne a kölcsön, ha megengedném, hogy az én kétszoba-összkomfortom árával gazdálkodjanak. Nagyon vigyázunk majd rád, apus, semmiben nem szenvedsz hiányt, és nem is leszel többé magányos, mondogatta a lányom. Először megijedtem az ajánlattól, de aztán elgondolkoztam rajta, és úgy döntöttem, hogy nincs veszítenivalóm. A vejem ismert valakit, aki éppen lakásvásárlás előtt állt, nekem a kisujjam sem kellett mozdítanom, és máris az új otthonomban találtam magam. Azazhogy csak hittem, hogy az otthonomban.
– Nem tartották be az ígéretet?
– Kezdetben jól megfértünk egymás mellett. De aztán, ahogy telt az idő, egyre türelmetlenebbek lettek velem. Főleg hónap végén, amikor már alig maradt valami a fizetésükből, a bank pedig várta a havi törlesztenivalót. Igyekeztem enyhíteni az anyagi terheiken, a nyugdíjamból fizettem a közköltség rám eső részét, a gáz- és villanyszámlára is adtam pénzt. Valahogy mégsem volt elég a hozzájárulásom. Nem vagyok biztos benne, csak gyanítom, hogy a vejemet elkapta a játékszenvedély, arra kellett a sok támogatás. Gyermekük nincs, szórakozni nemigen járnak, nem tudom elképzelni, mi másra költhetnek el havonta sok száz lejt. Most már ott tartunk, hogy amikor a postás kihozza a nyugdíjamat, a lányom az utolsó baniig elveszi, azzal, hogy ő majd beosztja, hogy jusson mindenre. Ha meg kérek kenyérre, tejre, ő is meg a vejem is úgy néznek rám, mint egy haramiára. Nem is nagyon szoktam kéregetni tőlük, de éhen mégsem pusztulhatok. Ők rendszerint a városban esznek, bekapnak valamit munka előtt vagy után, itthon meg üres a hűtő... A vak is látja, hogy a terhükre vagyok. Van egy kicsi rádióm, azt szoktam néha bekapcsolni, igaz, mostanában egyre ritkábban, mert az is zavarja őket.
Könnyű fuvallat szaladt végig a sétányon. Beszélgetőtársam szedelőzködött, azt mondta, még sok járnivalója van. Emelt fővel, egyenes derékkal haladt tovább az úton, a sokasodó aranytallérok között.
