Csütörtöki kimenő
Talán mondanom is felesleges, soha nem vezettem naplót. Az sem engem. Nem írtam, mert alapvető lustaságom, kényelmem ebben okosan és taktikusan megakadályozott. Mások más véleményen vannak. Ez a tolerancia. Az irodalom haldokolna, ha a műfajok közül hiányozna, ha nem írtak volna irodalmi és esztétikai igénnyel önboncolós diáriumot. Vagy pszichoterápiai célzattal tényfeltáró csevejt.
Szóval akkor most egy kis részlet következik egy soha meg nem írt naplóból.
Az alapbejegyzés: Ma vásároltunk egy (nem reklám) nagyáruházban egy borbélyszerszámot, egész pontosan nyírógépelyt. Nem Nyírő, az ugyanis az irodalomhoz és a politikai felszólamlásokhoz, publicisztikai kirohanásokhoz és védőbeszédekhez szolgáltatott gyúanyagot egy időben. Sajnos azóta az is meghalt, aki a koporsót hozta vagy hozta volna a hamvakkal. Egykor barátom volt Sz. G., nem átallom bevallani.
A nyírmasina csodás elektromos hangon zümmögve foszt meg majd háromhavonta legény- és fejtollamtól, amely már régen nem pelyhedzik, inkább csak tenyészik a maga egykedvűségében. Tehát a haj jut az ember eszébe, mely az agy fölött helyezkedik el anatómiailag. Petőfi is arról dalolt, hogy „sötét hajam őszbe vegyüle már, a tél dere már megüté fejemet”. Ezután következik az a sor, amit Illyés Gyula legszebb magyar verssornak nyilvánított. „Elhull a virág, eliramlik az élet.”
Most tehát szeptember vége közeleg, de ennél is fontosabb, hogy a hajról egy nemzedéki szimbólumra, protesztmagatartásra asszociálok. Azokban a lázas és hidegrázós (v.ö. hidegháborús) esztendőkben, amikor a müncheni olimpián gépfegyvertűz kaszált le ártatlan sportolókat, országhatárokon áttört a Beatles és zenéje, amivel még a bukaresti állami és párthoz kötözött rádió is kénytelen volt megbékélni, igaz, csak tíz perceket adott, s azokat is a leglehetetlenebb időpontokban, de mi nem sajnáltuk erre az időt, teret, és fittyet hánytunk a szülői aggodalomra, ezt hallgattuk teljes hazafiatlanságban Dan Spătaru, Marina Voica és Luigi Ionescu helyett. Az első Beatles-lemezt egy Etiópiában szolgáló magyar diplomata két kamasz fia hozta Vásárhelyre, mikor meglátogatták erdélyi rokonaikat. Akkor az utca ifjú népe a két vendég fiú ablaka alá gyűlt, és úgy hallgatták, mint Brueghel festményén a parasztok Krisztus beszédét a pusztában. Az áhítat és a lelkesedés tökéletes volt. Pedig akkor még hol voltak a hazai nagy fesztiválok, félsziget-banzájok, tömegőrjöngések forgatagilag?
Akkoriban mentek tönkre a borbélyüzletek, zártak be, tűntek el. Már nem borotválkozott reggelenként senki sem a Városházával szemben vagy Zazulák bácsinál a Szentgyörgy utca elején. Szerencsére a hölgyfodrászatok és a búra alatti tekervényes vallomások azóta is töretlenül virulnak.
De volt ama fentebb említett tiltakozásnak (mi ellen is?) egy másik, a hajsátorral összekulcsolódó ikonikus bálványa (szép kis képzavar, fölösleges halmozás, mondhatom!), a Hair című film. Először Londonban hallottam róla 1969-ben, de nem tudtunk rá jegyet szerezni, viszont a zenéje (betétdalai) már akkor is letaglóztak, p.o. az Aquariusra vagy a Let’s the Sunshine-ra gondolok. A filmet azóta számtalanszor láttam, megszerezem videón is, hallgattam, néztem, és az utolsó jelenetet ma sem tudom meghatottság nélkül végignézni, mikor a Berger fiú lemasírozik a csapatszállító gépről a biztos bozótos vietnami halálba. (A szentimentális fajta jellemzője, mondaná kedvenc pszichiáterem.)
A haj fontos szerepet játszott a bibliában, hogy ideidézzem Absolon lázadását apja ellen, vagy Sámson (héber jelentése: a nap fia) sorsát. „Népéből egyedül szállt szembe ellenségeivel, nyílt küzdelemben, írja súgókönyvem, valamint különböző fortélyaival sok bosszúságot okozott nekik és sokat megölt közülük. Vesztét az okozta, hogy szeretőjének, Delillának, egy filiszteus nőnek elárulta erejének titkát, hosszú haját. Delilla azonban elkotyogta a dolgot, levágja a haját álmában és kiszolgáltatja az ellenségeinek.” Ez volt a történelemben az első női borbély. Azóta sokan követték példáját. Például a rendszerváltás utáni egyik polgármester is egy kiváló mesterhölgy ilyen irányú szolgálatait vette igénybe a Staibel-házban.
A történelem során magam is kipróbáltam a hosszú haj viseletét, vannak is fényképeim abból az időszakból, melyeket – bavallom – nem szívesen nézegetek. Sajnos igaza volt anyámnak, rosszul állt. Akkoriban volt a topon, azóta lelohadt, visszahúzódott, elkopott, feledésbe merült az a klasszikus veretű slágerrészlet, hogy „azt mondta az anyukám, túl hosszú a frizurám”. Vagy apukám jegyezte volna meg bölcsen? Ma ha akarnám sem verdesné sokat próbált vállamat a göndörbe csavarodó érett fürtök kosara. Mert hát a tarló egyre terjed.
Vigasztalásul természetesen azonnal kéznél van a következő idézet is, amely a legjobbaktól való: „Az Ész a fontos, nem a haj”. És ráadás gyanánt mintegy a töretlen optimizmus jegyében csak szólok: ihaj-csuhaj, sose hajunk meg.
