2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gyönyörű lepke

A nagycsalád gyakran hangos pokol,

s kis ördögök a gyerekek,

az anya benne az elkárhozott:

elsőként kelő szeretet

s utolsóként fekvő gondoskodás

reggeltől estig, pillanat

erejéig sem szűnő loholás,

terjedő tűz a feladat,

erdőtűz, amit imák és álmok

nem olthatnak el egészen,

újra plafonig szöknek a lángok

kanálon, villán, edényen

másnap és harmadnap, éveken át,

kicsapnak ajtón, ablakon,

idáig sodorja a füst szagát

az emlékezés, magamon

is érzem, áthatja az ingemet,

pedig már nem ő vasal rám,

reggel már nem ő ébreszt engemet...

nincs már itt az édesanyám,

lelkét kilencvenhét éves teste

elengedte egy sóhajon,

szárnyat bontott a gyönyörű lepke

s áttört a hideg létfalon…



Jándi Dávid festménye a művész Sepsiszentgyörgyön rendezett retrospektív kiállításán az EMŰK székhelyén     
   Forrás: Bordás Beáta honlapja



Otthon 

A múltkoriban jártam otthon. Otthon,

Dicsőszentmártonban. Elbeszélgettem

egy darabig a híddal, a kórház előtti

gesztenyesorral, a monarchia

idején fölcseperedett és láthatólag

sértett épülettel a román templom

mögött, a ronda külsejű blokk udvarán

bujkáló zsinagógával, biztattam, félreértés

az egész, már nem üldözik,

annak vége, váltottam néhány szót

a Sándor János heggyel, hívott,

menjek feljebb, igyak egy kávét

vendéglője teraszán, onnan messze látok,

látom gyermekkoromat, ahogy még

sosem láttam eddig, most sietek,

feleltem, máskor, talán a következő

nyáron, gyermekkorom nyáron szebb volt,

szólt hozzám a főtér is, emlékszem-e még,

milyen szép volt egykor, már hogyne, hogyne

emlékeznék a közepén végigfutó,

ezer színben pompázó virággruppokra

a kockakövek között, és a négy asszony

élén királyként vonuló szász virágmesterre,

a temetővel beszéltem legtöbbet, együtt

sétáltunk föl apám sírjához,

nyilvántartása pontos, mint az anyakönyv,

följegyez mindenkit, ki nála tér

nyugovóra, mikor született, mikor

jutott ama végleges elhatározásra,

hogy jobb a föld alatt, mint a föld fölött,

nagyapám és apám alig várták elköltözésüket,

pedig szerették, megszerették a halódó

várost, amelyikhez én kísértetként

járok vissza újra és újra, néha azt hiszem,

rám is úgy tekintenek mint halottra,

igazuk van, bizonyos értelemben halott vagyok,

tudják, legalábbis sejtik, mikor születtem,

mikor költöztem el, látják homlokomon,

megdőlt sírkövön, a múlás süppedő ráncait…


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató