Gyönyörű lepke A nagycsalád gyakran hangos pokol,
s kis ördögök a gyerekek,
az anya benne az elkárhozott:
elsőként kelő szeretet
s utolsóként fekvő gondoskodás
reggeltől estig, pillanat
erejéig sem szűnő loholás,
terjedő tűz a feladat,
erdőtűz, amit imák és álmok
nem olthatnak el egészen,
újra plafonig szöknek a lángok
kanálon, villán, edényen
másnap és harmadnap, éveken át,
kicsapnak ajtón, ablakon,
idáig sodorja a füst szagát
az emlékezés, magamon
is érzem, áthatja az ingemet,
pedig már nem ő vasal rám,
reggel már nem ő ébreszt engemet...
nincs már itt az édesanyám,
lelkét kilencvenhét éves teste
elengedte egy sóhajon,
szárnyat bontott a gyönyörű lepke
s áttört a hideg létfalon…
Jándi Dávid festménye a művész Sepsiszentgyörgyön rendezett retrospektív kiállításán az EMŰK székhelyén
Otthon A múltkoriban jártam otthon. Otthon,
Dicsőszentmártonban. Elbeszélgettem
egy darabig a híddal, a kórház előtti
gesztenyesorral, a monarchia
idején fölcseperedett és láthatólag
sértett épülettel a román templom
mögött, a ronda külsejű blokk udvarán
bujkáló zsinagógával, biztattam, félreértés
az egész, már nem üldözik,
annak vége, váltottam néhány szót
a Sándor János heggyel, hívott,
menjek feljebb, igyak egy kávét
vendéglője teraszán, onnan messze látok,
látom gyermekkoromat, ahogy még
sosem láttam eddig, most sietek,
feleltem, máskor, talán a következő
nyáron, gyermekkorom nyáron szebb volt,
szólt hozzám a főtér is, emlékszem-e még,
milyen szép volt egykor, már hogyne, hogyne
emlékeznék a közepén végigfutó,
ezer színben pompázó virággruppokra
a kockakövek között, és a négy asszony
élén királyként vonuló szász virágmesterre,
a temetővel beszéltem legtöbbet, együtt
sétáltunk föl apám sírjához,
nyilvántartása pontos, mint az anyakönyv,
följegyez mindenkit, ki nála tér
nyugovóra, mikor született, mikor
jutott ama végleges elhatározásra,
hogy jobb a föld alatt, mint a föld fölött,
nagyapám és apám alig várták elköltözésüket,
pedig szerették, megszerették a halódó
várost, amelyikhez én kísértetként
járok vissza újra és újra, néha azt hiszem,
rám is úgy tekintenek mint halottra,
igazuk van, bizonyos értelemben halott vagyok,
tudják, legalábbis sejtik, mikor születtem,
mikor költöztem el, látják homlokomon,
megdőlt sírkövön, a múlás süppedő ráncait…
