Ha nem eszed meg a csólentet…
2011-08-02 13:24:44
- Bölöni Domokos
Boldogult gyermekkoromban egyszer engem is odaadtak cseregyereknek. Nem éppen így mondták ugyan, de a lényege mégis az volt: valaki az ismerősök, rokonok gyermekei közül hozzánk jön pár napra, jó esetben (?) egy-két hétre, cserébe pedig magam kerülök a teljesen idegen családi környezetbe.
Boldogult gyermekkoromban egyszer engem is odaadtak cseregyereknek. Nem éppen így mondták ugyan, de a lényege mégis az volt: valaki az ismerősök, rokonok gyermekei közül hozzánk jön pár napra, jó esetben (?) egy-két hétre, cserébe pedig magam kerülök a teljesen idegen családi környezetbe. Minálunk finomabban fejezték ki a dolgot: vendégségbe megyünk. Szekérre raknak, mert marhavásár is lesz, egykedvűen ballagnak a tehenek, a dőlős, suvadásos helyeken le kell szállni, ami még jó is, mert a végtagjaink meggémberedtek a hosszas üldögélésben; aztán lejtőre meg kell akasztani a kereket, és különös mulatságként figyelni a ráf alól acélszürkén kifénylő sárkígyót, amint végtelenül s végérvényesen elmarad, mihelyest valamivel vízszintesebb területre téved a mezei út.
A vásár után ott árválkodtam a tágas szász udvaron, káráló tyúkok és rikácsoló pulykák társaságában, és bizony nem tudtam, mihez is kezdjek nagy árvaságomban. Füttyögetni kezdtem a pulykakakasnak, mire kijött az öreg szász, és azt mondta, hogy vazesz. Ettől igencsak megijedtem, abba is hagytam a riogatást, a pirospozsgás arculatú öregúr pedig bevezetett a nagyobbik szobába, ahol egy igen szép harmónium állt, felnyitotta, és muzsikált nekem. Mikor megunta, mintha böffentett volna, mert azt hallottam, hogy bákk, később jöttem rá a kotta címéből, hogy Patak János Sebestyénről van szó, aki a Tamás templom karnagya is volt valamikor.
Hánci bácsi tudogatott valamicskét magyarul, megjelölt két billentyűt, jó messzire egymástól, s mintha eresztőznénk, azt kívánta, mérjem föl az araszommal.
Nem sikerült. De pénz sem volt, úgyhogy nem bántam. Egy kicsit énekeltetett is, bólogatva, hogy milyen szépen utána tudom szopránozni a hangokat, akkor is, ha azt kiáltja: akkord!, én pedig mindig elkapom belőle a prímet.
Aztán többé nem foglalkozott velem. Régi barátjának, nagyapámnak megüzente: kicsi kéz, kicsi kéz. És alig három nap múltán fölpakolt a tejesember szekerére, s hazaküldött a falumba.
De abban a három napban is volt érdekesség, utálatos és mókás egyaránt. A mókásat mondom előbb, ugyanis az öreg mindjárt másnap elvitt a segesvári piacra, arra számítva, hogy talán lesz valaki ott, akitől hazaexpediálhat.
Lószekérből nézve nem marhahorizontú a világ. Viszont a lovak igencsak szellentősek, és a tehéntől eltérően roppantul kiszámíthatatlan, hogy éppen mikor jön rájuk a büdiböfi. Ezért meglehetősen vegyes érzelmekkel kecmeregtem le a szekérről a vár alatti marton, ahol szabad a piac, nem kérnek vámot, ha elég ügyes az árus, viszont megvolt az a hátránya, hogy magas pozíciókból folyt az üzletelés. Na, itt láttam azt, amint egy alsó-nyárádmenti asszony dialógusba keveredik Hánci bácsival. Abban a faluban nyáron nem szoktak alsónadrágocskát viselni a fehérnépek. Ez a menyecske úgy kucorgott a marton, hogy Hánci bácsi bizony erősecskén nézett fel oda. Kifogását élőszóban is kifejezte, avalhogy így:
„Vász is píccs!”
Mire a menyecske: „Jó retek, mert nem csíp!”
Hánci bácsi dühbe jött: „Vász iszt voloagá!”
Mire a menyecske: „Válogatva nem adom!”
Úgyhogy nem is lett a vásárból semmi.
Mivel senkit sem talált, aki megszabadított volna tőle, hazaszekereztünk az öreggel. Odahaza libabögyű felesége, Gréti néni számomra újszerű estebéddel várt bennünket. Mindenféle zöldséget láttam a tányéromban, de főleg paradicsomot és hagymát, viszont a kolbászdarabkák csak mutatóban barnálkodtak imitt-amott, ennek folyományaképp turkálgatni kezdtem a villával, és a végén már sem ímmel, sem ámmal nem akartam enni.
Főleg azért nem, mert Hánci bácsi és Gréti néni is folyton-folyvást ezekkel a szavakkal kínálgatta a fura eledelt: „Csólent, csólent!” „Eszik úrfi finom csólent!”
Hát az úrfi bizony nem ette meg a finom csólentet, hanem kirohant az istálló sarkánál árválkodó árnyékszék védelmébe, és a maradék csólentet is visszaadta a természetnek. Színes szárnyú potyaleső bögölybanda versengett a váratlan adományért.
Aztán ugye jött a tejesember, és a csörömpölő kannák tetején érkeztem haza harmadnapján. Az otthoniak úgy tekintettek rám, mint a Fennvaló, mikor azt mondta valamelyik érdemtelen csinálmányának: „Bánom, hogy teremtettelek!”
Mérgükben mégis ott tartották a pisze orrú, szeplős szász leánykát, akit cseregyerekként kívántak volna magyar szóra fogni.
Szóba nem állt az senkivel. Volt egy babája, azzal foglalta el magát mindvégig. Persze meg lett mondva, hogy a vajas-mézes kenyeret szereti friss tejjel, levest nem eszik, és estére mindig kolbászos rántottát kell sütni neki, kovászos uborkával.
Mikor elvitték végre (nem is emlékszem már, kicsoda jött érte), és ismét én lettem az úr a portán, megkockáztattam a nagy kérdést: „Mi az a csólent?”
Nagyanyám mérgesen nézett rám, szemében már ott villogott a vérfavessző, amivel néhányszor már meghányta zsenge testemet. Nagyapám valamit morgott, aztán kiment cigarettázni.
Anyám hallgatott bűntudatosan. Fájt neki az a három nap is, amíg nem lehettem ővele.
Bánatomban elvonultam a csűr végén roskadozó fáskamrába. Mindig jó olvasnivalót találtam ott. A tiszteletes asszonyéktól hozott újságok és folyóiratok között aztán megtaláltam a választ is. Mégpedig a Tolnai Világlapja egy igen régi és agyonolvasott példányában.
Hogy a csólent: az egyszerűen csak: lecsó. De hogy a lecsó mi, azon kívül, hogy szerbtokány – 1914-es volt a lap! –, tehát az ellenség tápláléka –, arról nem tudtam meg semmit, de semmit. A receptje persze egyáltalán nem érdekelt.
Később valahogy bekerült a család szókincsébe, és az anyám is haláláig csólentnek mondta a lecsót.
