2020. június 3., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nézem a teret a kilencedik emeletről, hátha elmegy valaki az üzletek előtt, hogy integessek egyet. Mostanában nagyon rám jött az integethetnék, és latolgattam magamban, hogy meddig bírnám ki a sittet, mondjuk, ha valamiért ártatlanul lecsuknának. Tudnék-e könyvet írni, hogy hamarabb szabaduljak, mint Becali?!

Lehet, hogy holnap már nem engednek le, csak papírral, mondják a szomszédok, mivel a rendelkezéseket a tévében már nem tudom követni. Szólok Gizinek, hogy menjünk, használjuk ki az időt sikerrel, végezze el a dolgát végre, mert a tegnapi félórás lemerészkedésünk nem járt eredménnyel. Be kell tartani a szabályokat, mese nincs; jó, hogy szigorúan veszik, merengek magamban a lépcsőkön lefelé, s Gizi is rálegyez a farkával egyet-egyet.

Jólesik a friss levegő a parkban. Üres a tér, nagy csend honol mindenütt, és ez nem is zavar, de a világítással is spórolnak. Itt-ott egy folt, egypár kutyás ámbolyog még a félsötétben. Ívben elkerüljük egymást, csak Giziék üdvözlik közelebbről egymást. Most ilyen a hangulat, gondolom, de jó, hogy kint lehetünk egy kis időre.

– Te vagy az ? – kérdezi egy fehér kabátos valaki a sétány túloldalán.

– Én volnék – mondom bizonytalanul, mikor észreveszem, hogy Kinga, a gyorskorcsolyás volt csapattársam üdvözöl. Így mondjuk, hogy csapattársam, pedig tulajdonképpen nem is az, hiszen több mint 15 évvel fiatalabb nálam, csak hát így maradt meg a „korisok” nagy táborában, hogyha egyszer valaki ezt a hosszú csúszó szerszámot a lábára húzta, s ment is vele egy darabig (mondjuk egypár évig), sőt le is fagyott mindene jó pár alkalommal, mindegy, hogy melyik generációban futotta köreit, csapattársa, mondhatni testvére volt az összes többinek, mert a jég vírusa a nagy hidegekben is úgy befertőzött valamennyiünket, hogy a lesiklott körök emlékeit a szívünkbe égette végleg. Sétálunk, betartva a távolságot, s váltunk egynéhány szót, de látja, hogy szokatlanul visszafogott vagyok.

– Megússzuk, meglátod, kitartás kell, ennyi az egész – hangja olyan nyugodt, és határozott, hogy egyből felvillanyoz, s elhiszek neki mindent. Az jut eszembe, hogy ezt a kitartást annak idején mennyit sulykolták belénk az edzéseken s egy-egy hosszú táv előtt. Megszoktad, annyira megszoktad, hogy egy idő után már jött magától, s észre sem vetted, hogy lefagyott mindened közben, a lábad lemerevedett, s már nem érezted a kanyarban, a kezed még húzta a tempót, de már azt sem érezted olykor, tüdődben ki és be sípolt a levegő…, s lehet, taknyod-nyálad is ráfagyott a szájad szélére, de húztál, csak húztál, biztatott mindenki, és számításba sem jöhetett, hogy feladjad a távot, mert tudtad, hogy a célba érés kötelező, de milyen páratlan jó érzés, eufória volt célba érni, holtfáradtan, akár legyőzötten, akár másodiknak is… milyen jó volt, hogy kibírtuk mindig, milyen felemelő megkönnyebbülés, és kellemes jó érzés, mikor a hosszú táv után minden lepkekönnyed lesz egyből.

Elkalandoztam a múltba, és átértékelődött a jelen. Különös érzés kerített hatalmába a parkban (most erre azt mondanák, hogy más a „fílingje”, de én nem szeretem a divatos idegen szavakat).

Szép a park a nagy a csendben is. De jó, hogy kint lehettünk egy órácskára, de jó, hogy itt lakom a park mellett, de jó, hogy találkoztunk, hogy inthettünk egymásnak távolról egypáran, de jó, hogy Kingát láthattam, de jó, hogy friss a tavaszi levegő, s a kutyák is szerencsésen elvégezhették a dolgukat! Zacskót a szemetesbe, és már búcsúzunk is. És száz méteren (a parktól a Toscáig) „Egész úton hazafelé azon gondolkodám”, hogy „amint a mennyben, úgy a földön is”, ami fent, az lent is, ami kint, az bent is (ám ezt a tudósok elég későre fejtették ki), de íme egypár nap alatt KÍVÜL-BELÜL mekkorát változott a világ(unk), s az ember beéri, sőt mennyire tud örülni egy rövidke friss levegős sétának, pár karintésnek, sőt még a kutyaguminak is.

Illusztráció