A geometria és a zene közös útja
Különös rejtély lappang az ókori zenetörténet hátterében.
Különös rejtély lappang az ókori zenetörténet hátterében. A zenében hétfokúságról beszélnek, időszámításunk előtt egy fél évszázaddal még gyakori a héthúrú görög líra, de sokszor szó esik a szférák zenéjét illetően a hét bolygóról – és tegyük hozzá, hogy a teremtés hat napja és a pihenőnap ugyancsak hetes számot összegez –, és a hét szabad művészetről sem szabad megfeledkeznünk. Érdekes a hetesek eme sora, de az is meglepő, hogy míg a világkép egy lapos Földet ábrázol, már szó esik (esetenként gömb alakú) bolygókról és keringési periódusokról. A hetes szám tehát úgy tekinthető, mint egy közös nevező, egy közös összefüggés.
Talán meglepő, de a geometria atyja, Eukleidész (a képen) a matematika mellett zeneelmélet-író is. Neki köszönhetjük, hogy részletesen és pontosan megismerhetjük a püthagorászi zenematematikát. A nagy tudós munkássága évezredekre megalapozta a geometriát. Ha földi viszonyokban gondolkodunk, ma is az ő bizonyítékai jelentik az alapot. Mértani rendszerén a XIX. században Bolyai Jánosnak és Lobacsevszkijnek sikerült felülkerekedni, akik egymástól függetlenül alkották meg a nem-euklideszi mértant.
Eukleidész munkássága nem merül ki a mértannal. Három neki tulajdonított zeneelméleti munkáról tudunk, melyek közül egyet biztosan ő írt, egy másikat biztosan nem. A Musikés stoicheia (A zene elemei) bizonyíthatóan az ő műve, a Katatomé kanónos vagy Sectio Canonis (A kanón beosztása) esetében nem bizonyítható, de nem is cáfolható Eukleidész szerzősége.
Ez utóbbi könyvben előforduló kanónról bárki megkérdezheti, mi lehet az? A kanón a pitagoreusok egyik kísérleti eszköze volt, amellyel a hangközök számarányainak állandóságát igyekeztek bizonyítani; a kanón valószínűleg egy húr vagy egy síp lehetett. A lényeg azonban nem az, hogy mi volt a ka-nón, hanem ennek a felosztása.
Ha Eukleidész nem lett volna jó zenész, akkor nem foglalkozott volna részletesen a zenével. Igaz, hogy az ókorban – és még sokáig – a septem artes liberales, a hét szabad művészet ismerete kötelező volt minden szabadon gondolkodó ember számára, így nem különös csoda a matematikus zenei tudása. A művészetek csoportosítását is érdemes megjegyeznünk: az első csoportba a nyelvtan, a retorika és a dialektika tartozott, a második egységet a csillagászat, a mértan, a számtan és a zene alkotta. A mai ember számára talán meglepő, hogy a zene ugyanolyan fontosságú volt, mint a matematikai és a nyelvi ismeretek.
Feltehetjük a kérdést, hogy miért volt ennyire lényeges a zene? Tudtak-e valamit a zene jótékony hatásáról, vagy csak sejtették? De az is szemet szúró kérdés, hogy ma miért szorult ki a zene a legfontosabb ismeretek köréből? Vagy éppen összeesküvés folyik a háttérben, hogy megfosszák az emberiséget a szellemi szabadságától (mert szabad művészet a zene)?
Sok kérdésre választ kaphatunk a modern agykutatás segítségével. Bátran és egyértelműen kijelenthetjük, hogy a zene – akár a bevezetőben a hetes szám – közös nevezője, közös összefoglalója az emberi tudásnak. Első hallásra nagyképűen hangzik egy zenetanár részéről, amikor ilyeneket állít, mert úgy tűnik, a saját malmára hajtja a vizet.
„Mégsem svájci bicska az agy” – olvasható az Origo internetes portálon. Sok helyen még úgy ábrázolják, hogy az agy pontosan elkülöníthető területekre oszlik, amelyeknek megvan a sajátos szerepük. Ezzel ellentétben kiderült, hogy nem elhatárolhatóak a különböző agyi részek. Például ha valakinek megsérül a látása, akkor a hallás, a tapintás és a többi érzék igyekszik pótolni a szem funkcióját. Egy egyszerű trükkel bizonyították, hogy a látás is képes befolyásolni az ízlelést: a kísérletben a narancsízű italt pirosra festették, és a résztvevők cseresznyeízűnek érezték.
A természetben is megfigyelhető, hogy például a kutyák és a macskák szeme születésük után pár nappal nyílik ki. Vajon mi áll ennek a hátterében? Minden bizonnyal azért van ez így, hogy a kis állat hallása és szaglása az alatt a pár nap alatt kellően fejlődjön. Ha nyitott szemmel születnének, a szem átvenné az uralmat, és a másik két fontos érzékük lemaradna, így az életben maradási esélyük is csökkenne.
Agyunk tehát nem pontosan elhatárolható területekre oszlik, úgy is nevezhetnénk: „multiszenzoros”. Ebből az is következik, hogy ha zenetanulással foglalkozunk, akkor nemcsak a hallókérgünk fejlődik, hanem az agy egész területe. Hallottam néhány megdöbbentő esetet az énekléssel kapcsolatosan. Egy gyerek, aki betegsége folytán nem tanult meg beszélni, énekelni tud, népdalokat énekel szívesen. Ann Arscott (a képen) valószínű, hogy szívesen énekli ezután a Thank you for the music című dalt, ugyanis ő a zenének köszönheti, hogy kommunikálhat a világgal. Az énekesnőt agyvérzés érte, képtelen volt beszélni, de énekelni továbbra is tudott. Az ének segítségével tanult meg újra beszélni! Ha nem lett volna énekes, talán örökre némaságra lett volna ítélve. Példák hosszú füzérét lebegtethetnénk még, hogy mennyire hatékony a zene az agyvérzést szenvedett emberek gyógyításában, de aki nem hiszi...
Hogy állunk a közös nevezővel? Mi a helyzet a hét szabad művészettel és a zenével? Véletlen talán, hogy keveset énekelünk, és nyelvi téren is egyre több nehézségbe ütközünk? Keveset énekelünk, és nehezen tudjuk kifejezni magunkat. Keveset énekelünk, és a matematika is egyre nehezebben fölfogható. Keveset énekelünk, de annál többet panaszkodunk, hogy sem ez, sem az nem elég érthető. A zene a szavakon túl megszoktat, hogy kisebb gondolatokra osszuk mondanivalónkat, megtanít arra is, hogy ezek hogyan kapcsolódnak egy teljes egésszé. A polifon zene pedig a gondolatok özönében, kavargásában is megtanít rendet teremteni. Rend van-e az életünkben? Rend van-e a társadalomban? Mennyit énekelek én? Mennyit énekelünk közösen?
Vigyázzunk, mert ha nem énekelünk, a szabadságunkat is elveszíthetjük!
Szilágyi Mihály
