2023. február 7., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Elég sokáig haboztam, hogy megírjam, elmondjam-e. Hiszen halálhíre megrázott, rengeteg búcsúztatót, nekrológot, sebtiben összeszedett értékelést, gyorsmérleget lehetett olvasni pályájáról, filozófusi, politikusi életéről. Mindkét oldalról. Nem minden fanyalgás nélkül.

Mégis valamennyi méltatója és tegnapi méltatlankodója, ellenfele meghajolt briliáns elméje előtt. Fogalom volt gyermek- és felnőttélete folyamán. 74 évig ő az örök Gazsi. Ex aequo et bono. Primus inter pares. Illettek személyiségéhez az efféle latin fogalmak, hiszen kortársaitól elrugaszkodva tudott latinul és görögül. (Hallgatott néhány félévet a bukaresti tudományegyetemen.) Nagyszerű vitatkozó volt, gyakran szerepelt a képernyőn a médiában. Szőcs Géza egykori barátja, majd ellenfele – már csak közös kolozsváriságuk okán is – pályaképének felrajzolása, hogy csak az egyik utóbbi teljesítményére utaljak, a maga nemében klasszikus gyászbeszéd volt. A 21. század klasszicista szabályai szerint elmondott parentatio. Szabálytalanul zseniális. 

TGM művelt volt, túlművelt. Olvasott, túlságosan sok könyvet olvasott, vesézett ki, írásai három-négy vaskos kötetet tennének ki. Nyilvános szereplései, beszédei, vitairatai, élőszóban kifejezett véleménye számlálhatatlan. Úgy érzi a közember. Teljesítménye előtt az ellenfél – a politikai, a tudománybéli, a pártbeli – most, halálával nagylelkűen és irigykedve kalapját leveszi. Ha még hord valaki a magyar ugaron véleményt nyilvánító kalapot.

Legtöbben erdélyi filozófusként sorolják be. Pedig ennél sokkal szélesebb merítésű volt identitása. Magyar – határok nélkül. Igaz, a Ceauşescu-rendszer kíméletlen kritikusa, akinek 1981-ben megtiltották, hogy átlépje a két országot sok mindenben elválasztó határt. Pedig akkor még édesanyja, Erzsi néni a Rákóczi úton élt, a 21. sz. alatti földszinti lakásában.

Én úgy gondolom, hiszen gyermekkori barátom volt, 1955 óta ismertem, hogy minden egy betegséggel kezdődött. Akkor aktiválódtak azok az értelmiségi robbanószerek, rakéták, amelyek műveltségét, jellemét, szellemiségét meghatározták, pályára állították. Szívizomgyulladása miatt az orvosok egy esztendőre lefektették a 9-10 éves fiút, s ekkor végzett író apja könyvtárával. Sokszor ültünk szobájában, beszélgettünk, mellette a lemezjátszó korongja forgott, rajta legtöbbször Bach Chaconne-ja. Túl sznobnak hangzik? Pedig bizony isten így volt. Megmutatta novelláit, egyre emlékszem, melyet a Mátyás szülőházán még mindig látható emléktábla bronzöntőiről írt. Az utókorról – nem a nagy királyról. Arra ott volt a szobor a főtéren. És ő olvasta először verseimet. Kíméletlenül leepigonozott. Hálás vagyok neki ma már.

Az egyetemen egy folyosóról nyíltak tantermeink a központi épületben, a Farkas utcában. Élénk folyosói szümpozionok folytak, nemegyszer idegesen kiszóltak a kari könyvtárból, csöndesebb vitatkozásra, hangnemre intettek. Több nyelvet beszélt kifogástalanul, színesen, magával ragadóan. Angolt és németet, franciát, ezeken elő is adott külföldi egyetemeken. A Yale mindenkinél előfordul, aki róla, érte tegnap-ma tollat ragadott. A mérce. És persze románul. Amikor 1989-et követően megszűnt vele szemben a határátlépési tilalom, a román demokráciáról, autonómiáról, kisebbségi kérdésről, az erdélyiekről tartott izgalmas előadásokat. Számos tisztelője, barátja volt Bukarestben és Kolozsvárott a legrafináltabb román szellemi munkások között. 

Ellenzéki volt idehaza és Budapesten is. Alkatilag. Mikor az Utunknál dolgozott, a Babeş–Bolyai egyetem – a rossznyelvek szerint, Karinthyt parafrazálva, nem ő járt a honi főtudományok intézetébe, hanem az egyetem beléje – ugyanis nem merte benn tartani tanársegédnek, előadónak, jövendő professzornak, az Utunk nyúlt tehát utána, és mentette meg a vidéki, teljességgel nem neki való életformától (végzetesen elméleti ember volt – de erről még lesz szó). Nem írta le, nem volt hajlandó tollára venni a diktátor nevét. Botrány a kolozsvári pártbizottságon, elbocsátás – kitelepülés Magyarországra. Akkoriban mi hüledeztünk, ostobán azt gondoltuk, nem becsülte meg a helyét, állását, ami mégiscsak szülővárosába marasztalta. Tudom, tévedtünk. Lázadott. Lázadó volt és kritikus. Ugyanezt folytatta bátran az Eövös Loránd TE filozófia tanszékén, ahonnan szintén elbocsátották. A SZETA aktivistája lett, aláírta a Chartát és az akkori ellenzéki tiltakozásokat, a kései Kádár-rendszer kritikusa volt, nem ájult el a nagyobb kenyértől, az utazás szabadabb lehetőségétől, az ötablakos útlevéltől, amivel Párizsba is eljuthattál. Ő a Yale-ig – vendégprofesszorként, meghívottként. Ismerték a nagy vizeken túl, a berlini faltól nyugatra is, nem csupán a magyar médiatérben-felhőben.

Nem volt, nem akart emigráns lenni. Hazajött rendszert váltani, pártosodott, az SZDSZ arca volt sokunk számára. Tüntetéseken vett részt, kiváló mozgósító, érthető szónok volt. Szerencsére hordót nem adtak alája. Gyakorlatias volt, hiszen a politikai élet gyakorlatában megérezte, mikor fulladt ki egy mozgalom, egy párt, egy eszme. Hitt az elitek demokráciájában. A jelenlegi magyar állapotokat kritikusan szemlélte. És elidegenedése a tehetetlen ellenzéktől természetes folyamat eredménye volt. Azé az elméleti tudósé, aki a rendszerek és mozgalmak, az ideák rejtett természetét elemezni képes. És volt bátorsága, tehetsége, türelme következtetéseket levonni. Élete végén marxistaként határozta meg magát, de, mint egyszer említette nekem Nádor utcai lakásán – ritka budapesti találkozásaink egyikén –, ez a marxizmus nem az, amit orrba-szájba nyomattak az elmúlt rendszerben, idéztek hibásan és hamisan. Az ő marxizmusa a nyugati egyetemi tanárok, elit csoportok kivételes hobbija.

Utoljára a Deák téren futottunk össze. Hitetlenkedve mondta: képzelted volna, hogy most lesz az ötvenedik érettségi találkozóm? Nem tudom, ha elment. De lélekben mindig az Unitárius Gimnázium, a Brassai diákja maradt.

Valószínűleg halála után sem nyugszik, máris kritikával illette a paradicsomi állapotokat, zavarja Péter mennypolitikai ügyintéző stílusa vagy Mózes doktrína- és vallásalapító gőgje. Hallunk még felőle. Nem engedi magát elfeledni.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató