Füstben

Alpár szinte észrevehetetlen volt a január végi szürkületben. Úgy állt barna kapucnis kabátjában a tömbházsorban meghúzódó kisbolt előtt, mint egy felnőtt arcú, teste méreteiben elfuserált szobor. Meg sem rezzent, amikor megszólítottam. 

– A barátomat várom – felelte kérdésemre, de továbbra sem mozdult. – Megyünk egyet a bárba.

A tíz-tizenegy év körüli fiú a negyedben lakott. Régóta ismertem, de hónapok óta nem találkoztam vele. Bár szemmel láthatóan nem vágyott a társaságomra, valami maradásra késztetett.

– Mit csináltok a bárban? – faggattam.

– Iszunk egy „szukkot”, beszélgetünk.

– Alkoholt nem isztok?

– Nem, nem szeretem a sört, a pálinkát sem. Akkor inkább a kávé. A mamám szokott adni reggelente az övéből. 

– Cigizni még szoktál? – böktem ki a kérdést. Többször láttam, amikor cigarettát ment vásárolni a közeli bódéba. Rendszerint elkergették. Mindig azt hajtogatta, az apjának kell, és kikap, ha nem viszi haza a „rendelést”, de az ablak mögött ülő nő sosem hitte ezt el neki.

– Igen, nagyon is szoktam – bólogatott komoly arccal. – Imádom a cigit, megbolondulok, mikor nincs. 

– Nem baj, hogy káros?

– Baj, de mit csináljak? Tudom, hogy árt az egészségemnek, meg is lehet halni tőle, de én már nem bírom nélküle. Úgy magyarázták nekem a haverok, hogy akkor a legveszélyesebb, ha nem szívod le tüdőre. De én mindig leszívom, úgyhogy nincs gond. Te viszont ne próbáld ki soha. Aztán majd nem tudsz tőle megszabadulni.

– Mikor szoktál rá?

– Rég, évekkel ezelőtt. Először csak hülyéskedtünk a többiekkel, eldobott csikkeket kerestünk, meggyújtottuk, és szívogattuk. Aztán az unokatesóm bemutatott pár osztálytársának. Befogadtak a bandába, azóta is együtt lógunk. Azok a srácok tanítottak meg „rendesen” cigizni.

– Ők hány évesek?

– Tizenhét, tizennyolc. Velük sokkal vagányabb, mint a régebbi ismerőseimmel. Nagyosabbak, okosabbak. Az egyiknek a nyelvén piercing van (sz. m.: testékszer). Azt mondta, nem is fájt, amikor betették, csak utána napokig nem volt szabad tejet igyon, és csokit sem ehetett. Majd én is tetetek a nyelvembe olyan karikát. 

– Iskolába jársz?

– Persze, negyedikes vagyok. Nem nagyon szeretem, de ez van, muszáj járni. Csak ritkán lógok el, az első vagy az utolsó óráról. Néha elalszom, de kilencre úgyis beérek. A matek és a román megy a legnehezebben. Egyedül a rajz- és kézimunkaórát szeretem.

– A szüleid mivel foglalkoznak?

– Anyu takarít egy idős asszonynál. Apu nem dolgozik egy ideje. De ritkán van otthon, azt mondja, munkát keres. Én többnyire egész nap a mamámmal vagyok. Vele jó, nem kiabál annyit, mint az apám. Mindig ad egy kicsi zsebpénzt is, ha jön a nyugdíj. Azt szoktam neki mondani, csokoládéra költöm. Közben persze cigit veszek.

– Mennyit szívsz el egy nap?

– Úgy egy csomaggal. De van, mikor napokig nincs egy szál sem, olyankor elég ideges vagyok. Anyuéktól nem kapok zsebpénzt, ők ugyanis már rájöttek, mire költöm. De van egy szomszéd néni... Amikor jön a piacról, szoktam neki segíteni felcipelni a csomagokat a harmadik emeletre. Olyankor mindig ad pár lejt. Az ősszel meg levertem neki egy fél zsák diót, azt is megfizette.

– Testvéreid vannak?

– Igen, két lány. Nagyobbak, mint én. Az egyikük még iskolás, az idén végez, velünk lakik. A másik felszolgáló egy bárban. Úgy egy éve a barátjához költözött. Nem találkozom vele túl gyakran, ritkán jön látogatóba. Örül, hogy kiszabadult otthonról. Apám sokat verte.

– És téged?

– Engem sosem bántott. Volt olyan, hogy napokig nem jött haza, mert összevesztek anyuval. Éjszaka telefonált, és csak velem akart beszélni. Nagyon ragaszkodik hozzám. 

– Milyennek szeretnéd az életedet nagy korodban?

– Nem igazán gondolkoztam még ezen. Lehet, hogy iskola után kimegyek majd külföldre. Ott sokkal nagyobbak a fizetések, bármit is csinál az ember. De a legszívesebben kamiont vezetnék. Száguldoznék az utakon, hallgatnám a zenét, cigiznék...