Fújjunk az aludttejbe, de ne öntsük ki!
Hiszek a párbeszéd erejében. És abban is, hogy jól megfogalmazott kérdésre lehet jó választ adni. A vérmérséklet másodlagos vetülete a vitának. Kár, hogy sok társadalmi párbeszédre érdemes téma siklik ki ezen a vakvágányon.
Hiszek a párbeszéd erejében. És abban is, hogy jól megfogalmazott kérdésre lehet jó választ adni. A vérmérséklet másodlagos vetülete a vitának. Kár, hogy sok társadalmi párbeszédre érdemes téma siklik ki ezen a vakvágányon. Gondoljuk át higgadtan: több évtizedes politikai küzdelem árán kiharcolt, törvények által szavatolt nyelvi jogok vértjében okos lenne feladni Marosvásárhelyt? Merthogy nyelvi jogaink érvényesítéséről van szó! Arról, amit öt évvel ezelőtti kampányunkban így fogalmaztunk meg: „miénk itt a tér!” Akkor a marosvásárhelyi választók majdnem fele erre szavazott. Oktalanság lenne most ebből az igényből engedni, kevesebbel beérni. Magyarán, kár lenne lemondani a kétnyelvű utcanévtáblákról, a közintézmények kétnyelvűsítéséről, az anyanyelvhasználat jogának érvényesítéséről közintézményekben, iskolákban, a magyarok arányos képviseletéről a hatóságok szintjén. Pont most, amikor Marosvásárhely is szándéknyilatkozattal csatlakozott a sepsiszentgyörgyiek által kezdeményezett európai kulturális fővárosi rang elnyerésére kiírt pályázathoz? Most, amikor ebben az összefüggésben a közbeszédben is hangsúlyt nyer az eddig csak csépelt multikulturalitás gondolata? Most, amikor az RMDSZ egyik alkotmánymódosító javaslata államalkotó tényezőként akarja meghatározni többek között a magyar nemzetiséget? Most, amikor regionális nyelvek elismertetéséért küzdünk? Persze hogy pontosan most kell érvényt szerezni a marosvásárhelyi interetnikus tér multikulturális jellegének.
Erről van szó! Régen tudjuk, hogy az etnikai feszültségektől terhelt Marosvásárhelyen a probléma így is megközelíthető, ezért példálózunk évek óta Svájccal, Strasbourggal, Brüsszellel (hogy csak a közismerteket említsem). Igaz, ebbe bele is lehet fáradni. Csakhogy kisebbségi helyzetben ez végzetes lehet. Egyetértek mindazokkal, akik óvatosan nyúlnak a kérdéshez, merthogy a kisebbségi létben kötelező résen lenni, de nem osztom a megfáradt, csüggedt és kiábrándult álláspontot. Ám legyen, fújjunk bele az aludttejbe is, de ne öntsük ki!
Az elmúlt húsz évben az RMDSZ következetes, kitartó politizálással elérte, hogy nyelvi jogok szavatolják anyanyelvünk használatát közintézményekben; sikerült elfogadtatni egy jó tanügyi törvényt, amely egyenjogú tekintélyt és védelmet szavatol az anyanyelvi oktatásnak és az oktatási intézményekben az úgynevezett kétnyelvűségnek; Marosvásárhelyen már működik két önálló magyar nyelvű tanintézet; kevés kivétellel minden alsó- és középfokú iskolában megfelelő arányban biztosított a magyar nyelven tanulás lehetősége; sok vajúdás után sikerült határozatba foglalni az iskolák egységes kétnyelvű feliratozását. Közelítünk a normalitás felé. Véleményem szerint ezt kell továbbfejleszteni. Merthogy nincs minden rendben! Ahogy mindennek rend a lelke, úgy Marosvásárhelynek is a multi-kulturalitás rendje a lelke. Erről van és kell legyen szó!
Az úgynevezett multikulturalitás, avagy a különböző (nyelvi) kultúrák egymás melletti jelenléte egy közös térben olyan valóság, ami Marosvásárhelyen nem vitatható. Sőt, ez a város „hozzáadott értéke”. És ilyenként kellene megélni. Ez mindenkinek megéri. Csakhogy valamiképpen, civil és politikai összefogással, románok és magyarok egyaránt, ki kell mozduljunk sündisznóállásainkból. Ebben a városban ezt mindig, minden nemzedéknek újra kell tanulni. Ez itt nem magától értetődő. Ez is tény!
Hangsúlyozom: Marosvásárhelyről beszélünk. Arról a városról, ahol megközelítőleg egyenlő arányban élnek magyarok és románok. Ezt a várost nem lehet összetéveszteni sem Szovátával, sem Dicsőszentmártonnal. Az előbbi térben természetes, hogy a magyarság meghatározó minden közintézményben és iskolában. Az Alsó-Küküllő menti városban pedig az természetes, hogy meg kell küzdeni egy önálló magyar iskolahálózattal körülbástyázott szigetért, merthogy ez szavatolja az anyanyelvápolás jobb esélyeit és a nemzeti identitástudat erősítését. Marosvásárhelyen pedig azért kell síkra szállni, hogy egyetlen talpalatnyi helyről se szoruljunk ki, mert „miénk itt a tér!”
Brassai Zsombor
