A hitelminősítők közelmúltbeli jelentéseitől elöntötte az optimizmus a kormányfőt, már szinte két számjegyű GDP-százalékos idei gazdasági növekedésben reménykedett egy keddi rádiónyilatkozatban. Pedig rossz hírből is van bőven. Egyrészt a kontinens húzómotorjának számító német gazdaság teljesítménye csökkent, aminek a hatása ide is elérhet. Ám ennél rosszabb, pláne hosszabb távra nézve, hogy az ország legnagyobb vállalatának anyacégénél gyülekeznek a bajok.
A koronaválság az autóipart is súlyosan érintette, és ezt a hétköznapi emberek számára autót gyártó tömegmárkák érezték meg a legjobban. Közülük a szép hazánk nemzeti márkáját is birtokló nemzetközi csoport már a koronavírus előtt sem volt fényes helyzetben, és a konszern új vezetője drasztikus költségcsökkentő programmal igyekszik megzabolázni a veszteségeket. A dolog annyira komoly, hogy a cég egyik francia szakszervezete petíciót indított annak érdekében, hogy a gall piacon legjobban fogyó típusok gyártását helyezzék vissza belföldre a földrész keleti fertályáról. Átszervezésekkel kapcsolatos híresztelések már évek óta terjengenek a konszern háza tájáról, de most úgy tűnik, a francia munkavállalói érdekképviselet komolyan elkezdte félteni tagjainak munkahelyeit.
Számunkra ebben csak annyi a gond, hogy miközben a gyártóüzem és az alkatrész-beszállítók révén több mint százezer munkahely függ ettől a csoporttól, szép hazánk kormányai már több mint húsz éve gúnyt űznek belőlük. Azóta ígérik az autópálya-összeköttetést a nyugati határral számukra, mióta visszavásárolták az itteni üzemüket. Pálya még bő két évtized után sincs, és a lassú szállítás évente többmillió eurós nagyságrendű veszteséget okoz a cégnek. Ráadásul amióta itt sztrádaépítéssel hitegetik őket, azóta ők Marokkóban felhúztak egy komplett gyárat a tengerparton, kikötő közelében, ahonnan a legyártott autók hamarabb megérkeznek a nyugatibb európai szalonokba, mint innen tehervonaton. Ha holnaptól azt mondanák, hogy áthelyezik az itteni gyártást a marokkói üzembe, tulajdonképpen egy rossz szót nem lehetne szólni rájuk ezért a döntésért. Egy ilyen helyzethez most közelebb állunk, mint bármikor az utóbbi húsz évben, mert ha tényleg meg kell húzniuk a nadrágszíjat, először az itteni gyárukat építhetik le.
Remélhetőleg ez nem következik be, mert az százezer családnak jelentene csapást, és akkor még nem esett szó az egyéb gazdasági következményekről. Ámde ha az itteni politikusok nem a szócséplésben, hanem a munkában jeleskednének, akár az sem lett volna lehetetlen, hogy a marokkói telepítés helyett a konszern az itteni létesítményeit bővítse ki, újabb tíz- vagy százezres nagyságrendben hozva létre új állásokat. És az esetben egy esetleges átszervezésnél is kedvezőbben mérlegelték volna az itteni üzem helyzetét, mint ahogy fogják. Így kut nekünk, adófizetőknek kormányaink hanyagságáért a bizonytalanság és elmaradó lehetőségek.
