2020. július 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Okos ez az Eldi

Ott voltunk mi is a Mikulás-váró estén a főtéri fényfelkapcsolásnál – nagyapó és hatéves fiúunokája. Ünnepre készülő lelki vágyakozással érkeztünk az alkonyodás órájában, adventi várakozással álltunk a főtéren, fényre, világosságra várva. Sokan voltunk, a virágóra helyén álló karácsonyfa körül tolongás volt, de nem zavart, mert sok volt a gyermek, biztatóan szép volt annyi kisgyerek között várni a fényre.

Közben számba vettük a Színház térre elhelyezett faházikók ajándékkínálatát, ebben az évben nagyon édes a marosvásárhelyi adventi vásár: legtöbb helyen mézet árulnak, meg forralt bort és kávét. Ez valami olyan elkeserítő felismerésként érte az öt-hét éves korosztályt, mint amikor a színházra éhes tizenévesek látják a plakáton: 14 (vagy 16) év alattiaknak nem ajánlott. Az utóbbi időben a színházi előadások majd mindenikénél ott díszeleg ez a figyelmeztetés. Nem is értem, mennyire szolgálja a mai színház nyelvezete gyermekeink, unokáink, a jövő magyarságának anyanyelvi csiszolását. 

Csanád közben megpillantotta a Színház tér közepén álló Eldi sütőházat, ami nagyságával és másságával egészen másfajta ajándékot, élményt és örömöt kínál éppen az ő nemzedékének. Egy évvel ezelőtt már volt egy sikeres mézespogácsa-sütős adventi kalandja, s az igazi gyermekkori élmények évek múlva is kedvessé avatják a helyet, az arcokat, a mozdulatokat. Másnap délután első utunk azonnal oda vezetett, s elsőként léphettünk be az igazi cukrászvilág mesés és valóságos várába. 

A közvetlen és kedves fogadtatás után asztalra került a liszt és a mézespogácsa összegyúrt alapanyaga, az adventi asztalon ott volt a serítő és a lapító. Önmagában már ez is egyfajta népi-nemzeti nevelés, mert tömbházban felnőtt gyerekek otthon nemigen férnek hozzá a serítőhöz. Mire elkezdődött az igazi pogácsasütés, pár perc alatt megtelt az Eldi-ház. Volt ott szőke és barna, fiú és kislány, nagyrészt hat-hét évesek, őszinték és édesek, rajongó és tiszta tekintetűek, felnőttesen komolykodók és nagyon kedvesek, akik minden apró sikernek csengő hangú kacagással tudtak örülni, s valami igazi, megható ünnepváró méltósággal vártak a csillag vagy fenyőformák kivágásához szükséges formákra. Ez így volt szép, ha egyiknek jól sikerült a karácsonyfára emlékeztető forma, akkor mindenki olyant készített, s a mosolygós félhold ugyanúgy tésztasztár lett a sütőházban.

A jókedv és az öröm a fiatal anyukákra és a szorgalmas nagyszülőkre ugyanúgy átvándorolt; mintha a betlehemi angyalok kopogtattak volna be az ablakon. Csillogó szemű kislány, édesapja kezét szorítva, szorongva várta, mikor adja át valaki a helyét, mert ő is szeretne alkotni, adventben boldog lenni.

A saját készítésű és ajándékba kapott mézespogácsa-csomaggal s egy emlékbe kapott eldis papírsapkával indultunk hazafelé, amikor a hatéves Csanád férfiúi határozottsággal jelentette ki a kivilágított Színház téren:

– Okos ez az Eldi!

                                                                                                                                                                               Fotó: Nagy Tibor