A hetedik alkalommal megrendezett nyárádszeredai alkotótáborban Tordai Sarolta és Tordai Levente nagyvonalú támogatásának köszönhetően szeptember 23. és október 3. között nyolc képzőművészt és egy műkritikust láttak vendégül. Tematikus megkötés nem volt, mégis úgy alakult, hogy idén sokan az emlékezet működésére reagáltak alkotásaikkal.
Lakatos Gabriella Leltár című installációja a személyes emlékezet mellett a művészi (az alkotói) emlékezet kérdését is felveti. Meditatív hangulatú printjei alatt öt posztamensen korábbi alkotásai felhasználásával készült kis „csomagokat” állított ki. Korábbi munkáit „leltározva”, saját alkotói gyakorlatára reflektálva készült ez a szelekció, mellyel nemcsak alkotásainak kontextusai idéződtek fel, hanem a képeket felvagdosva, csoportosítva, rendszerezve új jelentést is kaptak ezek az installációban. A kiemelés egyben ironikus gesztus is, hiszen éppen a folyamatot, az alkotások továbbélésének egy lehetséges módozatát mutatja be és emeli ki ez az alkotói gyakorlat, szemben az anyagiságában lezártnak tekinthető és így kiállításra kerülő műtárggyal.
Horváth Levente munkája
Gyakori eljárás nála, hogy a családi fotóarchívumból választ ki képeket, és ezeknek a privát fotóknak a segítségével hoz létre olyan kompozíciókat, melyekben a beállítások teljesen új jelentést kapnak a dekoratív háttér előtt, nem ritkán valamilyen ironikus szöveg vagy címadás kíséretében. Lírai hangulatú tájai sem esztétizáló jelleggel készültek, céljuk nem a látványban tobzódás. Címadásával is ezt hangsúlyozza, a látszólag idilli horizont alatt például a Nada képfelirat szerepel, ezzel teljesen zárójelbe téve minden szépelgést.
Az emlékezés fontos motívuma Horváth Levente Csűrmemória címet viselő sorozatának is. Lehetnek ezek az emlékezet tájképei, bár itt máris felmerül a kérdés, hogy ki emlékezik és pontosan mire? Hiszen egyetlen embert sem látunk kiüresedett tájain, tárva-nyitva hagyott csűrjeit abban a pillanatban mutatja meg, amikor az ember éppen elhagyta ezeket a tájakat és épületeket, mintha valamilyen természeti csapás következtében elnéptelenedett volna a bolygó, bár az emberi tevékenység nyomai minden képen visszaköszönnek. Horváth Levente festményeinek szinte apokaliptikus hangulatát színhasználata is alátámasztja.
Már-már modernista épületekként ható csűrrészletei a keretekkel együtt alkotnak egészet. Az emlékezés, a múlt a keretezésnél is kiemelt szerepet kap, hiszen Horváth szintén hozott anyaggal dolgozik, régi használati tárgyakat emel ki a keretezés gesztusával. Ezek a szinte muzeálisnak ható tárgyak szintén az emberi tevékenység tárgyi emlékei. Az ablakok, az ajtók az átmenet helyei, átjárást jelentenek különböző világok, kint és bent között. Ezeket a kategóriákat relativi-zálja festményein, síkjai meg egyáltalán nem segítenek a rejtély feloldásában, inkább még talányosabbá teszik képeit. Talányos, titokzatos, megfejthetetlen, de mégsem teljesen idegen ez a világ, amit itt láthatunk. Képein van valami megmagyarázhatatlan idegenség és ismerősség egyszerre, átmenet múltból jelenbe, egy szinte idő nélküli létezésbe, egy ember nélküli világba, vidékiből városiba, hiszen filmes látásmódra emlékeztető fényei, a csűrök architektúrája egy urbánus környezetet idéz meg.
Kuti Botond: Proventus IV.
Kristó Róbert Ölelés című munkáját az ellentétekre építette. Vese formájú alakzatainak faerezete, lágy vonalai éles kontrasztban állnak az azokat tartó késsel és villával. Kompozícióját tudatosan nem az aranymetszéshez igazította, kicsit kibillen az egész egyensúlya, ahogyan az egyén is kibillen egy kapcsolatban, ha valamilyen „vesébe vágó” hatás éri. A fa erezete ugyanakkor annak történetére is utal, hiszen minden fának más és más az erezete, vagyis a története, hasonlóan ahhoz, ahogyan a minket ért hatások és történeteink is kirajzolódnak az arcunkon.
Vizuális memóriánkat igencsak igénybe veszi Kuti Botond, aki nagyméretű festményein ismert kompozíciótípusokat idéz fel. Drámai és abszurd hatású kompozícióin azonban nagyon elnagyoltan jelennek meg ezek az utalások, a téma szinte csak másodlagos, ürügy, bőven hagyva helyet a néző értelmezésének.
Makkai István A hal úszni akar címet viselő kinetikus szobrát mi is mozgásba hozhatjuk. A rézlemezekből kiképezett hal vergődése a mechanikus mozgatás által még erősebb hatást tesz a nézőre, rajtunk áll, hogy milyen szinten akarunk ebben részt venni. Finom humorral és nagyon sok kedvességgel találkozunk Zsombori Béla nagy igényességgel megformázott szobrain is.
Berze Imre egy korábbi kisplasztikáját értelmezte újra domborművében. A tölgyfából készült relief nemcsak a barokk szobrászat drapériáinak hullámzását és érzékiségét juttathatja eszünkbe, hanem az anyag emlékezetének kérdését is felveti.
Madaras Péter Csillagkép címet viselő munkája a csillag és a gömb forma ötvözésével hoz létre egy sajátos „végtelen oszlopot”, mely azonban nem felfele törekvő, hanem horizontális irányával értelmezi újra a szakralitáshoz fűződő viszonyunkat.
*A szöveg a 2019. október 3-án nyílt táborzáró kiállításon hangzott el a marosvásárhelyi Bernády Házban
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
