A források dolgáról

Ami a vízminőséget illeti, a megfigyelések eléggé változatos képet mutatnak. A törvényes előírások szerint a források vízminőségének ellenőrzéséért a közegészségügyi hatóság felel, a helyzet orvoslásáért ellenben a polgármesteri hivatal.

A Sándor János-forrás a Székely Vértanúk emlékműve közelében

(Folytatás múlt heti lapszámunkból)

Ami a vízminőséget illeti, a megfigyelések eléggé változatos képet mutatnak. A törvényes előírások szerint a források vízminőségének ellenőrzéséért a közegészségügyi hatóság felel, a helyzet orvoslásáért ellenben a polgármesteri hivatal. Habár a vizsgálatokat rendszeresen és minden működő forrásnál el kellene végezni, ez minden szempontból csak részlegesen történik. Így például míg az öt éve elapadt Kövesdombi forrás „secat” (elapadt) megjegyzéssel rendszeresen megjelenik a jelentésekben májusban felkerült a listára a Segesvári úti forrás is, addig következetesen hiányzik a Gecse Dániel, Párkány (MOGYE-kantin) és Kosárdombi (Bükkös) forrás. A rendelkezés furcsa módon nem terjed ki a vízhozam mérésére, annak ellenére, hogy ez is egy nagyon fontos mutató, ráadásul közpénzbe sem kerülne, mert a mérés elvégzéséhez egy 3 literes pillepalack és egy mobiltelefon stopperórája elegendő. Igaz ugyan, hogy a törvényes előírások szerint csak évi legalább egy vizsgálat szükséges, viszont több paramétert kell(ene) ellenőrizni. Ezzel szemben a megyei Közegészségügyi Igazgatóság esetenként évi öt vizsgálatot is elvégzett – dicséretes módon –, viszont kevesebb paramétert vett górcső alá. Nyilvánvaló, hogy a vizsgálatok gyakoriságára vonatkozó előírást a szűkös állami költségvetés szerint szabták meg. Habár egy több, mint semmi, gyakorlati szempontból, pontosabban a köze-gészségi vonatkozásait tekintve ennek nem sok jelentősége van. A talajvíz jellegéből adódóan ugyanis egy szennyezés természetszerűleg csak bizonyos idő után jelenik meg a kifolyási ponton. Tehát ha egy adott alkalommal például egy forrás vize hatóságilag ihatónak minősül, a rákövetkező évben viszont nem, akkor ebből nem lehet kideríteni, hogy mennyi ideje szennyeződött, így könnyen megtörténhet, hogy már több mint fél éve nem megfelelő a víz minősége, míg a kifüggesztett tájékoztató ennek pont az ellenkezőjét állítja, és fordítva. Ezzel szemben sokkal célszerűbb lenne a havonkénti ellenőrzés, például úgy, hogy az egy kötelező és teljes mértekű vizsgálaton kívül az év többi 11 hónapjában csak a nitrátot és a bakteriális fertőzésre utaló enterococcusokat határoznák meg.

A fentieket jól példázzák a Közegészségügyi Igazgatóság eddigi adatai. A vizsgálati adatok feldolgozásából sok érdekes és értékes következtetést lehet levonni, de ezek tárgyalása nem ennek az írásnak a témája, itt csak néhány jellemző dolgot emelek ki. Ezek szerint az esetek majdnem felében következett be változás az előző vizsgálati eredményhez képest. A változások furcsaságát jelzi, hogy túlnyomórészt a kémiai és bakteriológiai minősítés cserélődik fel váltakozva. Érdekes megfigyelni, hogy csekély (kisebb mint egyötöde) a száma mind az egyidejű, mind a nem egyidejű megfeleléseknek, vagyis egy időben mind a kémiai, mind a bakteriológiai minősítés megfelelő, illetve nem megfelelő, többnyire az előbbiek javára. Ebben a tekintetben is nagy eltérések mutatkoznak az egyes források között, így például míg a Sándor János-forrás esetében nem tapasztalható egyetlen egyidejű megfelelés sem, viszont a legnagyobb az egyidejű nem megfelelések száma, addig a legtöbb egyidejű megfelelést egyetlen egyidejű nem megfeleléssel sem, a Cserealji forrás mutatja. Más szóval ez utóbbi esetében tapasztalható a legtöbb jó eredmény. A mai vizsgálatok eredményei általában a 30 évvel ezelőttieket ismétlik. Ez részben az ún. „történelmi szennyezések”-nek tulajdonítható, amelyet a gyors ütemben épített blokknegyedek csatornahálózataiból kiszivárgó szennyvíz okozott. Egyébként ma is a csatornahálózatból kiszivárgó szennyvíz a talajvíz legfontosabb szennyezőforrása.

Az ivóvíz közegészségügyi vonatkozásait szabályozó, a 342/2013-as kormányhatározattal (KH) módosított 974/2004-es KH-nak van egy igen kevéssé ismert, de annál érdekesebb cikkelye (50(9)), amely saját fordításban a következőképpen hangzik: „Abban az esetben, amikor a közkutak és források vizének nitrátkoncentrációja meghaladja a törvényben megállapított értéket (ez literenként 50 milligramm), a polgármesteri hivatal köteles ellenszolgáltatás nélkül ivóvizet biztosítani a csecsemőknek és a 3 év alatti kisgyerekeknek.” Bármennyire furcsának is tűnhet első hallásra, ez a kitétel nem tesz különbséget a központosított vízellátással rendelkező települések (mint például városunk) és az azzal nem rendelkezőek között. Ha a lakosság ismerné ezt a rendelkezést, valószínűleg jobban ügyelnének a víz minőségéről kifüggesztett értesítőre. Bár ez egyáltalán nem biztos, hiszen ahogy már a Csütörtöki kimenőben is olvashattuk évekkel ezelőtt, a források kitűnő vízminőségéről szóló városi legendák makacsul halhatatlanok.

Említettem, hogy a források felleltározása, nyilvántartása, rendezése és a megfelelő értesítések kifüggesztése a polgármesteri hivatal kötelessége. Megértjük a hivatalosságoknak az egészségünkért való szüntelen aggódását, ellenben sajnálatos módon a rendezés módja sok esetben igencsak megkérdőjelezhető. Az ilyen „rendezések” elrettentő és eléggé el nem ítélhető kirívó példája a MOGYE-kantin közelében levő forrás, amelynél a lakossági hozzáférést a kifolyócsőt meghosszabbítva és egy könyökkel lehajlítva a lefolyó rácsához hegesztve próbálták megakadályozni. Ez sikerült is ugyan, viszont azóta az a szűkebb hely is szemétlerakóvá züllött. (Az is igaz viszont, hogy a lakossági hozzáállás is erősen kifogásolható, túl sokan vannak, akik környezetüket szemetesládának képzelik.) Az esztétikai látványon túl a megoldást kiötlők logikája már csak azért is sántít, mert amint azt a vizsgálatok is mutatják, a források vizének minősége időszakonként változó, ami alól ez a forrás sem képez kivételt. Mi több, az 1980-as évek vizsgálatainak eredményei szerint a legjobb minőségű vize ennek és a később elapadt Válús-kútnak volt.

A források megfelelő rendezésének első és legfontosabb teendője a vízgyűjtőterületek megismerése, azután a forrásfoglalások megfelelő kiépítése, azok védelmi zónájának elhatárolása, védelme, majd a források kifolyása környékének több szempontú, a zöldövezetekkel összhangban történő alakítása. Érdemes megjegyezni, hogy az esetek döntő többségében a forrásfoglalás távolabb – akár jóval messzebb is – van a kifolyási pont felett. Ezek a felsorolt források esetében többnyire ismeretlenek, ezért feltárásuk azok rendezésének egyik elengedhetetlen feltétele. A felsorolásból nem véletlenül maradtak ki a meggyesfalvi volt téglagyári források, ugyanis ezekről egy olvasó nagyon szép cikket írt még januárban. Rendezési javaslata (az övé sem) sajnálatos módon, úgy látszik, nem illik bele a város-, de még a megyei vezetés elképzeléseibe sem. Pedig egy víztükrökkel tarkított zöldövezetnél jobb és hasznosabb létesítményt nem is lehetne ott elképzelni. Ehelyett értelmiségi vezetőink – jobb sorsra érdemes, kitartó igyekezettel – inkább a szemetet szeretnék a lakók orra alá dörgölni. Nagyon valószínú, hogy az ismerteknél több forrás vagy talajvízfoglalás is fellelhető a város területén. Így például a MOGYE kerítése mellett elhaladó, a Somostetőről a Gheorghe Marinescu utcára levezető sétálóösvény közelében az erdőben több, láthatóan régóta elhagyott betonmedence is megfigyelhető, feltételezhetően a talajvíz felfogása és tárolása céljából.

A zöldövezetek egyik szemet és lelket gyönyörködtető színfoltja kell(ene) legyen a víz jelenléte is, mind források, szökőkutas medencék, mind tavacskák formá-jában. Gyanítom, hogy a lovas szobor építésének áldozatául esett szökőkutas medence zölden fénylő cserépbékái széthordott és talán még imitt-amott fellelhető (?) példányainak vízszomjúzó kuruttyolása is ezt kívánja. 

Kelemen Árpád