Földre cseppentett szilvapálinka

Vallomás: Kiss J. Botond ornitológussal, az egykori havadi általános iskola tanárával sosem találkoztam. Annyit tudtam, hogy Tulceán lakik, Európa egyik legjobb ornitológusa, deltakutató, s élete folyamán találkozott Cousteau-val, a híres francia tengerkutatóval… Könyveit megjelenésükkor megvettem, olvastam, konok, kitartó kutatómukáját nagyra értékeltem, személyét tiszteltem. Ez késztetett arra, hogy 2016 nyarán – 75 éves lévén – levéllel forduljak hozzá: interjút kérjek. Többször írtam neki, válaszolt, képeket küldött, beszámolt világjáró útjairól, családjáról, gyerekeiről, magyardécsei emlékeiről, államtitkári megbízatásáról – de sosem válaszolt kérdéseimre. Aztán eljött 2016. augusztus 3-a, 75. születésnapja, amelyen levélben köszöntöttem. 

Még aznap válaszolt: 

Tisztelt Székely Ferenc Úr,

köszönöm levelét, a megemlékezést. Sajnos, nem nagy öröm egy ilyen évforduló, ilyenkor látni, mennyi van hátra, s milyen kevés előre, de ez van… Aki megéri, meglátja.

Elkezdtem dolgozni az interjún. Fene bozontos kérdéseket tett föl, aminek minde-

nikére külön fejezet kellene, nem lehet elintézni, hogy: igen vagy: szép volt. A baj, hogy két éve nem írtam semmit. A szolgálati szövegeket is nehezen nyögöm ki. Vissza kellett utasítsak egy ajánlatot is, egy pelikános könyv megírására. Stb. stb. A levél más, csevegő humor, jön magától, gyakorlatilag nem kötött. De, ha megígértem az interjút, muszáj teljesíteni. Megpróbálok egy kevésbé bontott formát, de a gondolatok szerint majd széttagolhatja a kérdései után, amire meglesz a felelet. Lesz néhány gondolat, amit inkább kifejtenék, mindent a kérdéssora vége felé…

Perceken belül itt a kocsi, megyünk terepre a lagúnavidékre. Ott tudok olvasni, de írni nem. A jövő hét közepén térek íróasztalhoz.

Most ennyit, tisztelettel K.J.B.

 

A fentiekből látszik, hogy 75. születésnapján is dolgozott, nem ünnepelt, nem tartotta fontosnak a kerek évfordulót. Augusztus 17-én aztán megadta magát, azaz: a 31 kérdés közül kiválasztott egyet (!), és arra választ adott. Íme a kérdés és a válasz: 

– Ha Önt most a mindenek fölötti hatalmas Úr megbízná, hogy vegye „bárkájába” azt, amit Noé kint hagyott/kint felejtett, mi lenne az?

– Noénak, aki a Mózes I. könyve szerint „igaz és tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között”, könnyen lehetett döntenie, hisz, amint kiderül a 6-7. részben, konkrét utasításokat kapott, kit és mit mentsen a bárkába. „A madarak az ő nemük szerint, a barmok közül az ő nemük szerint, és a földnek minden csúszó-mászó állatjai közül az ő nemük szerint; mindenből kettő-kettő menjen be hozzád, hogy életben maradjanak”. Igaz, pár sorral lennebb már hét-hét egyedről van szó, aztán ismét kettő-kettőről, de kicsinyesség a számokkal akadékoskodni, mert maga a Feladat örök érvényű: meg kell menteni a pusztulástól Földünk biológiai sokféleségét, hisz amint tovább olvassuk, az özönvíz következtében „…oda vesze minden földön járó test, madár, barom és földön nyüzsgő csúszó-mászó állat és minden ember”. 

Ne feledjük: Noé ígéretet kapott, hogy nem lesz több özönvíz. De ez elég? Vészt huhogó, fanatikus vándorprédikátornak kellene lennem, hogy kellően lefessem az esetlegesen eljövendő egyetemes katasztrófa feltételezett okozóit: a sarki jégtakarók felolvadásától megnövekedett, mindent elöntő planetáris óceántól kezdve az atomtűzben szétégett Terráig, az aszteroidbecsapódásig vagy a kozmikus eredetű idegen lények támadásáig. Több-kevesebb ismert tény összevetésével sokféle forgatókönyv írható, de mindennapi gondolkodásunk legfeljebb pillanatnyi szenzációnak tartaná, ami aztán a köznapi gondok miatt azonmód feledésbe is merülne. Tény, hogy természetes környezetünk egyre rohamosabb ütemben zsugorodik, és veszíti el biológiai sokféleségét. A kérdés világviszonylatban is egyre élesebb lesz: az emberiség robbanásszerű növekedése, a civilizált társadalom egyre magasabb szintű igényei óhatatlanul a természeti erőforrások kimerítéséhez, környezetünk visszavonhatatlan átalakulásához vezetnek. Itt van pl. a kíméletlen erdőirtás. Elsőre teljesen valószerűtlenül hangzó, de komoly forrásból származó értesülések szerint világszerte minden percben 28 ha erdőt tarolnak le! Nepálban alig 40% maradt meg az eredeti erdőterületből, Indiában 14%, Pakisztánban csak 3%, s a fölsorolást hosszasan lehetne folytatni, annál is inkább, hogy nem naprakész dokumentációból idéztem. Ami a biológiai sokféleséget illeti, csupán Dél-Amerika esőerdőiből mindeddig kb. 95.000 virágos növényfajt írtak le, s valószínűleg több tízezer mindeddig még földerítetlen. A kutatók hozzávetőleges véleménye szerint Földünkön mintegy 10 millió faj él, ezeknek túlnyomó része még ismeretlen. Épp az esőerdők évi kb. 1%-ának letarolása következtében, a fajok 0,2-0,3%-ának, vagyis 20.000-30.000 faj kihalása valószínűsíthető, ami – hogy szemléletesebb legyen – napi 68, órára lebontva pedig három faj kihalását jelenti. Évtizedenként negyedmillió fajnyi sebességgel. Ilyen ütemben a világ halfajainak 34%-a, a hüllők 20%-a, az emlősfajok negyede közvetlenül fenyegetett – nem is beszélve a madarakról. Igaz, tréfás kutatók szerint a közönséges ember számokban hazudik, a preverz meg statisztikában – hagyjuk hát ezt a megközelítést. De – időben és térben szűkre szabott tevékenységem során – így is kétszer lehettem egy kihalóban lévő madárfaj vagy populáció utolsó tagjainak megfigyelői között. Első indiai utazásom alkalmával, 2001-ben még láthattam a szibériai Kunovat menti fehér darvak utolsó két (!) példányát Rádzsahsztánban, a Keoladeo Ghana madárparkban. Én írtam meg visszaindulásukról az utolsó jelentést a Wisconsin állambeli Baraboo-ban székelő Nemzetközi Darualapítványnak. Ezután még megfigyelték ezen darvakat a jó 6.500 km-re levő Kunovat menti élőhelyükön, internethírek szerint még egyszer teleltek Radzsahsztánban, azóta senki sem látta őket, balladájuk véget ért. Mint annyi más fajt, elnyelték őket is az Idők és a Tér Változásai. Kissé hasonló eset volt a vékonycsőrű pólingé is. A hetvenes években még láttam a delta fölött átvonulni néhány példányt. Emlékszem, egyszer majdnem rájuk is lőttem. Aztán világviszonylatban is annyira megkoptak, hogy szenzációnak és hosszas vita tárgyának számított minden megfigyelés. 2003-ban már egy nemzetközi kutatócsoporttal kerestük Tunisz mocsaraiban és tengerpartjain, siker nélkül, míg 2014-ben hivatalosan is kihaltnak lett nyilvánítva. Abban az évben, októberben meglátogatott Horace Clare, a BBC riportere, hogy – mint utolsók közti romániai szemtanút – kikérdezzen e madárról. Falusi házam tornácán előtte cseppentettem a földre egy faj emlékére a szilvapálinkát.

De vissza az erdőkhöz meg a bárkához! Gondoljunk csak a minálunk annyira elharapódzott, felelőtlen erdőirtásokra, illetve következményeire, a völgybe csúszott hegyoldalakra, odalett termőföldek termésére, romba dőlt házakra, vízbe veszett éle-tekre. Hosszabb távon gondolkodva mint a pillanatnyi szükség vagy az évi profit, rájövünk, hogy végső soron nemcsak a statisztikai számadatok csökkenéséről van szó: a tét akár az emberiség sorsa is lehet. Mindannyiunknak kellene az a bárka!

És pontosan azért, mert a fentebb körvonalozott biológiai sokféleség egy összetett, egész egységet ad, el sem tudnék képzelni egy fontossági sorrendet a mentésre; minden élőlénynek helyet kellene kapnia ebben a vízi alkalmatosságban. Még az embernek is! Noét nem lehet nepotizmussal vádolni, parancsra vette föl bárkájába a rokonságát (bár aki utánaolvas, arra a meggyőződésre juthat: volt, akiért meg is bánta tettét). Én, aki nem vagyok „igaz és tökéletes férfiú”, mint az említett pátriárka, inkább gyarló, mindennapi ember, itt sem tudnék rangsorolni. Annál is inkább, hogy mai ésszel, a tudomány és a technika mostani színvonala mellett, a bárka egy génbank kellene legyen. Ebből a „készletből” pedig visszafordíthatóvá lehetne tenni a kihalás tényét. Voltak is próbálkozások ezen a téren, kezdve a szibériai mamuttól a tasmániai erszényes farkasig. Személyesen, delta-viszonylatban, kevésbé modern megoldással, farmbeli tenyészet szintjén, láttam is a génbankot! Mi több: 1982-ben megjelent első „deltás könyvemben” már javasoltam is a problémát a helyi tájfajták megmentésére. Elsőnek a deltai kopóra gondoltam. Mint a deltaőrség feje, egyik utolsó rendelkezésem ez volt: a legények próbálják deltaszerte fellelni és összeírni a még meglévő példányokat. Sajnos, ezzel talán már akkor is elkéstünk, aztán meg engem is eltávolítottak a testületből. A másik javasolt, a deltai lápi sertés (mint megtudtam, egy időben stocklinak is hívták) szintén eltűnt. Nemrég hallottam egy gazdáról, aki ridegtartásban levő emséi és a vaddisznó kanok látogatásai eredményeképp nyert süldőket értékesíti szűk körű vevőinek – vadízű, alacsony koleszterinszintű flekkenre vágyóknak. A deltai, őstulok kinézetű szarvasmarha egyre inkább beleolvad a behozott nemesítő fajtákba, de recesszív jellege folytán még mindig fölbukkan. Hogy meddig? A tévesen vadlovaknak reklámozott deltai, elvadult lovacskák köszönik, jól vannak. Néhány médiabotrányt okozó állatkínzási és jogsértési eset után megszűnt a szalámigyárakba való deportálásuk is. Vagy legalábbis kevésbé háborgatják őket… Viszont jelenlétük a szigorúan védett zónákban nemkívánatos: az ökológiai egyensúly megbontásához vezet. Úgy vagyunk velük is, mint az ázsiai-afrikai migránsokkal: beengedtük őket, viselhetjük gondjukat.

Nos, most ennyit Noéról és a hozzá fűződő kérdésről.

 

U.i.: Még mindig bízom abban, hogy előbb-utóbb megérkeznek a válaszok. Egyszerre vagy külön-külön… – mindegy! Ha most nem, talán a nyolcvanadikon. Sosem késő…!