A fenyő ajándéka

Egyszerre csak láb alatt volt. Azazhogy nemcsak láb alatt, hanem test körül, fej fölött, mindenhol. Betöltötte a nagyszoba egyharmadát. 

A fények estéjén költözött hozzánk, teljes pompájában ragyogva, szebben, gazdagabban, mint az elmúlt években bármikor. Méltóságteljes csendben várta érkezésünket szokott helyén, az íróasztal és a ruhásszekrény között. Tudtam, hogy az elkövetkező hetekben, hónapokban nehezen megközelíthető lesz miatta az ablak, a fűtőtest, és amikor be kell nyúlnom a szekrénybe, mindig megsimogatnak a tűleveles karok. De nem bántam, ahogy a korábbi években az enyhén szépséghibás, csúcsukon gyér vagy csálén álló fák beköltözését sem. 

Kisfiam – akit a tizenkettedik közös karácsonyunkon sem tudok, akarok másként emlegetni – éppen csak az ünnepi fényképezés perceire telepedett le a békés óriás elé, ott, a kedvünkre villogó ágak alatt bontogatta sorra ajándékait. Aztán elvonult az új kincsekkel, én utána. Anyum a konyhában sürgölődött, a töltött káposztát tálalta. Fenyőnk így magára maradt. Pár napig még be-bekapcsoltuk rajta a fényeket, aztán a szilveszteri előkészületekben teljesen elterelődött róla a figyelem. A fa szemmel láthatóan szerette nálunk, egyetlen lógó ág sem árulkodott arról, hogy elhanyagolva érezné magát, csak néha dobott le elénk egy csengőt vagy gömböt, kitartó jelenléte jelzéseként. Együttélésünk szép, nyugodt hetei voltak ezek. Kölcsönösen egymás díszleteivé, a másik létezésének megnyugtató bizonyosságává váltunk. 

Azon a hó nélkül is meghitt, december 24-ei estén illat nélkül jött el hozzánk. Sokszor álltam meg mellette szimatolva, várva, hogy megszólítson összetéveszthetetlen, ezernyi karácsonyt megidéző illatával, de az ágaknak nem volt mondanivalójuk. Csak pompáztak némán, mint messziről érkezett kiváltságosok. Egy idő múlva feladtam a próbálkozást, nem voltak már vele szemben elvárásaim. Egyszerűen elfogadtam és szerettem a jelenlétét, még akkor is, amikor már kifejezetten kényelmetlennek éreztem a mozgást a leszűkített térben. 

Nem tudom, mikor vettem észre a lába előtt heverő tűleveleket. A büszke ágak hirtelen megereszkedtek, úgy meredtek a szőnyegre, mint díszeiket tehernek érző, valamennyitől megválni vágyó, elfáradt testrészek. Nagymamám rejtélyes, legyőzhetetlen fáradtsága jut mindig eszembe a szolgálatukat letöltött karácsonyfákról. A kék virágos pongyolában elvesztődött, kicsi gondviselőé, akiről ugyanúgy lekívánkoztak a földi díszek közös létünk utolsó napjaiban. Az ő távozás előtti nyugalmát éreztem fenyőfánkon is. És akkor, teljesen váratlanul megérintett az illat. Néztem a megcsúfult, összetöpörödött fát, amelyre mintha rászáradt volna az ünnep, és nem éreztem mást, csak kimondhatatlan hálát. Szerettem volna megsimogatni, megfiatalítani az ágait, teljes pompájában visszaadni neki a ránk szánt időt. Aztán, látván, hogy képtelen vagyok ajándékozóvá válni, maradtam követeléseimnél.   

– Maradj velünk – húzódtam hozzá közelebb, majd behunyt szemmel hagytam, hogy a fölém hajló, törékeny ágak meséljenek még valamit.