Felhőarc
2013-05-07 14:35:17
- Nagy Székely Ildikó
D. Erzsébettel és kislányával, Krisztina Izabellával először tavaly nyáron egy buszmegállóban találkoztam. Akkor úgy tűnt, nincs bennük semmi különös.
D. Erzsébettel és kislányával, Krisztina Izabellával először tavaly nyáron egy buszmegállóban találkoztam. Akkor úgy tűnt, nincs bennük semmi különös. Az egyfolytában mosolygó, cingár leányka – akit szemmel láthatóan késői gyerekként hozott világra a fáradt arcú, szeme alatt sötét karikákat viselő nő – egészen közel jött hozzám, és mindenfélét kérdezett. Azt is, hogy hol lakom, merre indultam, van-e gyermekem. Aztán megjött a busz, amire vártam, ők nem szálltak fel... Pár hét múlva a vonatállomáson láttam újra őket. A kislány ide-oda röptette tekintetét, mint aki nem bír betelni a peronra simuló alkony fényeivel, a folyton változó bőröndök, szatyrok, utazótáskák táncával. A nő előredőlt testtel aludt mellette a repedt hátú széken. Lábainál bevásárlószatyor, üres pillepalackok őrködtek benne... Őszi reggeleken egy kövesdombi iskola környékén tűntek fel újra. Nemrég egy cukrászdában találkoztunk.
– Nem veszünk semmit. Menj hamar a vécére – hallottam az ötvenen túlinak látszó anya hangját. A kislány szó nélkül indult felfelé az emeletre. Távollétében az asztalukhoz léptem, és kértem az asszonyt, válasszon egyet a sütemények közül. Egy ideig szabadkozott, igazán nem szükséges, ismételgette, aztán mégis rámutatott egy csokoládés szeletre.
– A nénitől kaptad – nézett szigorúan gyermekére, aki szinte rávetette magát a tányérra. Erzsébet akkor ígérte meg, hogy eljön a szerkesztőségbe, és megosztja velünk a történetét. Aztán valahogy mégsem került sor erre. A Maros-parti majálisozók tömegében azonban egyszer csak újra ott volt, pár lépésnyire.
– Bevitte a nővérem a Víkendre – mondta, amikor kislánya felől érdeklődtem. Aztán mesélni kezdett.
– Perzsaszövést tanultam, de soha nem dolgoztam a szakmában. A sörgyárban kaptam állást, de egyszer nagyon megbetegedtem, ott kellett hagyjam a munkahelyemet. Azóta nemigen sikerült elhelyezkedni.
– Hány éves?
– Negyvennégy. Ez a kislány a harmadik gyermekem, még két lányom van, ők már felnőttek, családot alapítottak. A nagyállomás mellett lakunk egy garzonban az élettársammal, a kislány édesapjával. Csak sok a gond. Az élettársam egy időben sokat ivott. Neki van állandó munkahelye, de soha nem adta haza a pénzt. Én korábban egy nagyáruházban dolgoztam, de akkoriban a kislányom betegeskedett, sokat kellett hiányoznom. Ez nem tetszett a főnökömnek, így újra állás nélkül maradtam. Három éve le van vágva a gázunk, egy éve a villanyunk. Esténként gyertyát gyújtunk.
– Hogy húzták ki a telet?
– Napközben többnyire édesanyámnál
voltunk. De ott lakik nála az egyik testvérem,
ő nem nézi jó szemmel, ha anyámhoz megyünk.
– Ilyen körülmények között hogy tud a kislány iskolába járni?
– Vele is volt baj elég. Négyéves koráig egyáltalán nem tudott beszélni, féltem, hogy néma marad, aztán mégis megtanult. Most már egész jól behozta a lemaradást, de az iskola nehezen megy. Első osztályos, nemigen szeret olvasni. Pedig lenne esze.
– Az élettársa bántja önöket?
– Nem, azt nem. Csak csúnyán beszél időnként, és olyan is volt, hogy későn mentünk haza, és kizárt a házból.
– Nem próbált munkát találni?
– Próbáltam, de eddig nem volt szerencsém. Egyszer valaki felajánlotta, hogy elviszi a kislányt Dévára egy gyermekotthonba, de hogy engedjem? Mégiscsak az enyém, hogy mondjak le róla?
Tenyérnyi szürke felhők vonultak át az arcán, miközben beszélt. Amíg ott ültem, hozzá sem ért a papírtányéron sorakozó csórékolbászokhoz, melyeket egy idős ismerőse vásárolt neki, hogy május első napjának számára is igazi íze, illata legyen.
