Fehér térben

Január végén nagy érdeklődéssel kísért emlékkiállítás nyílt az Erdélyi Művészeti Központ sepsiszentgyörgyi galériáiban. A tárlat a fiatalon elhunyt Bocz Borbála (1955-1988) művészi hagyatékának reprezentatív alkotásait vitte közönség elé. A művésznő életművét Gazda József művészeti író átfogó monográfiában elemezte. A kötetet is a kiállítás közönsége ismerhette meg elsőként. Jakabos Olsefszky Imola brassói képzőművész mutatta be. Az ott elhangzott szöveg rövidített változata olvasható az alábbiakban. 

Hogy írott tartalmában 28 évre visszatekintő dokumentáció teszi hitelessé a Bocz Borbála életútjáról, küzdelmeiről, művészi kiteljesedéséről szóló könyvet, Gazda József meleg hangú értékelő szavainak köszönhetjük, aki élete minden meghatározó eseményének hű tolmácsolója. Már Borbála életében felfedezte nem mindennapos tehetségét, írásokat közölt róla, nagy tisztelője volt nemcsak a kitűnő művésznek, hanem a rendkívüli emberi tulajdonságokkal megáldott lénynek is. Ami a könyv szellemi értékét nyomatékosan megnöveli, az Bocz Borbála szellemi hagyatéka javának a könyvben megtalálható reprodukciója, valamint a borítólapon és a fedőlapon szereplő kiváló műveinek részletei.

Ez a könyv egyben tehát album is, amely tartalmazza a grafikus rövid életútjának csodálatos művészi alkotásait, az egyetem első évében készített tanulmányaitól, szárnyprobálgatásaitól az utolsó alkotó periódusának érett, sokatmondó műveiig. Mert Bocz Borbála művészete nem egy könnyed, úgymond szórakoztató műfaj, szobánk falain tetszelgő művészet, az ő művészetének súlya van. Súlya, ami elsősorban a kemény és tragikusan rövidre szabott életének köszönhető. A Borbála név is súlyosan visszhangzik fülemben, de hogy Ő mindenkinek Bori vagy Borika volt, az a gyermekien tiszta és kedves, törékeny mivoltának köszönhető.

Gazda József Borika életútja és kiteljesedése kapcsán sok mindent elmond a szívet, lelket gúzsba kötő korról, amelybe az alkotó született, és amely rövidre szabott életútja korlátait még szűkebbre szabta. Borika családi kapcsolatai és a kor szárnyszegő bemutatása mellett hiteles képet kapunk a szocreál művészet elsorvasztó periódusa után gyorsan megéledő művészi pezsgésről, ami elsősorban Bukarestben volt érezhető, az itt megrendezett nyugati vagy nyugaton élő nagyok kiállításai kapcsán. A bukaresti művészeti egyetem megpezsdült hangulatáról is hiteles képet kapunk. A diákok a fővárosban levő amerikai, franciaországi követségek könyvtáraiban megszerzett értesülések alapján betekintést nyerhettek a nyugaton létező legújabb művészeti áramlatokba. Ez egyre inkább felébresztette bennük az önkifejezés parancsoló igényét, és egyre érettebb alkotások láttak napvilágot. A politikai szorítás ellenére sikerült öntörvényű műveket létrehozniuk már diákkorukban. Ezért is volt szerencsés Bori választása, amikor Bukarestben felvételizett az egyetemre, ahol első próbálkozásra be is jutott, habár nem végzett művészeti középiskolát. 

Rendhagyó ez a monográfia olyan tekintetben, hogy a szerző saját megállapításai, értékelései, leírásai mellett, a Bocz Borikához közelálló személyek, nővére, édesanyja, egyetemi évfolyamtársa, az egyetemi felvételire előkészítő tanárai, Borika maga és más személyek, hiteles, hangszalagra rögzített, írott vagy mondott szövegei is megjelennek. Az író gyakran idéz a Borikáról megjelent írásokból is. A kötetben sok a reprodukció, a művésznő munkáinak több mint kétharmada látható a monográfus részletes elemzéseinek kíséretében.

A Bocz Borbála életéhez kötődő és művészi arcéle kialakulását befolyásoló társadalmi, politikai, művészeti események részletes bemutatása teszi még komplexebbé ezt a kötetet, amely Bori emberi és művészi egyéniségének hiteles rajzát adja. Amint a szerző említi, én is úgy vallom, hogy Borika kiválasztott volt. Nem volt könnyű sorsa, de szép volt a harc, amit megvívott és ami Őt magasra emelte. A gondviselés bőkezűen osztogatta neki a tehetséget, de ettől nem vált önjelölt géniusszá. A nagy tehetsége mellett bőkezűen kapott szép emberi tulajdonságokat is: a szerénységet, a tehetsége iránti felelősséget és igényességet, a bátor szókimondást, azaz őszinteséget, ami az alkotásában is megnyilatkozott, nagy akaraterőt, munkabírást, a kiszorítottak iránti érzékenységet, meleg szívet és tiszta lelket. Korát meghazudtoló érettséggel élte meg mindennapjait, kíváncsian utazott, amerre tehette, és szivacsként szívta magába az alkotásához szükséges témákat. Az élete utolsó hat hónapjában kerültem közelebbi kapcsolatba vele. Azelőtt rövid idővel értesültem Borika nehéz egészségi problémájáról. Adva volt a lehetőség, hogy ebben az időben gyakran látogassam őt. Ezek a látogatások hosszas beszélgetésekké váltak mindkettőnk örömére. A gyilkos kór, amit távozása előtt 6 évvel diagnosztizáltak, 26 éves korában hozta tudomására, hogy fiatalon halálra van ítélve. Utolsó éveinek kínzó kezelései meghosszabították az életét, másrészt legyengítették és megkínozták testben, lélekben. Törékeny testében nagy szellemi erő lüktetett, és nagyon szeretett volna egy egyéni kiállítást rendezni, mielőtt végleg távozik. Képes volt minden megmaradt energiáját erre koncentrálni, és utolsó hónapjaiban is alkotó lázban égve, átadni kegyetlenül meggyötört lényét az alkotásnak. Ekkor születtek legszebb alkotásai. Pedig már a lét és nemlét küszöbén állt, a realitás és irrealitás mezsgyéjén létezett. Saját testének, fizikai valójának a kegyetlen pusztulását élte meg drámaian. Érezte, hogy az ezüstszál bármikor elszakadhat, ez annál inkább sarkallta művészi mondanivalója megfogalmazására.

A környezetében található, számára elérhető banális tárgyakból építette fel alkotásait, megszemélyesítve, jelentéshordozóvá téve azokat. A megörökített tárgyak magas szellemi szinten közvetítik alkotójuk parancsát. Életre kelve szimbólumok hordozóivá váltak. 

Az utolsó periódusában született Fehér térben sorozata, a Fészek és a Lebegés sorozata azt is érzékelteti, hogy fizikailag még itt létezett, de szellemileg már lebegett, várva a végső beteljesedést. Műveiben a fehér dominál, mégis szellemi mondanivalójukban súlyos művek ezek. Az az érzésünk, hogy a fekete csak azért jelenik meg grafikáin, hogy a fehér még nagyobb ragyogással domináljon. A Fehér térben című sorozat hetedik, utolsó darabja, amelynek egy részlete a borítólapon van, csodálatosan, megrázóan érzékelteti Borika utolsó heteinek az életérzését.

Ez az alkotása az elmúlással kapcsolatos gondolatainak remekbe szabott megfogalmazása. Gazda József is azt írja róla, hogy ez egy monumentális mű. Egyetlen olyan műve, amelynek az alsó részét a művésznő megégette. Nővérének és édesanyjának mondta: ,,ezt meg kell égetni, ez egy mindent megtisztító tűz”. Ez az égetett rész nem sima, hanem plasztikai szempontból ítélve egy gyönyörű, gazdag felület, amely párbeszédet folytat a felette megrajzolt többi kompozíciós elemmel. Az égetett felület fölött az elbomlott kacatokból és a vastag kötélből kialakított forma nem más, mint egy furcsa állati fej, ami Borikának az ördögi rosszat, áttételesen a betegségével járó szenvedéseket is jelentette. Ezt akarta elégetni, hogy megszabadulva ettől a rossztól, átlépjen a fehér térbe. A rossz kötelékéből felemelkedő lény egy már lebegő alak, aki a fehér térben kitárt karokkal elkezdi szárnyalását. Szerencsés választás volt, hogy ennek a műnek a részlete került a borítólapra.