Fehér óriások között

Vita Zoltán erdők színét, hegyek álmát őrzi tekintetében. Gyermekkorától készült, kívánkozott a magasba vezető útra, amely pár évvel ezelőtt a Himaláján csúcsosodott ki, de még számtalan ösvényt, emelkedőt rejtegethet.

– A természet közelségében nőttem fel – kezdte történetét a 62 éves utazó. – A szüleim magyarói származásúak. A házunktól látszott az Istenszéke, én azt mindig vágyakozva néztem. Amikor édesapám a komandói erdőkitermelésben dolgozott, mi is ott éltünk vele az erdészlakban. Négy-öt éves koromban már egyedül jártam a rengeteget, gombásztam is. Ha apró gombára leltem, levelekkel letakartam, hogy más ne találja meg, aztán két nap múlva visszamentem leszedni. Hatéves koromra közelről ismertem az erdei madarakat, az ökörszemet, a barázdabillegetőt. Mindig fényképezni szerettem volna őket, és ez a vágyam most, a hatvanas éveimben vált valóra. Gyermekkoromban elolvastam a Kőrösi Csoma Sándor életéről szóló könyvet, A nagy út címűt. Édesapám Csomakőrösre is elvitt, Kőrösi szülőházához. Miután hazajöttünk, én is lefeküdtem a földre, úgy akartam edzeni magam, mint a világhírű utazó... Tizenévesen nyaranta kint dolgoztam a ratosnyai erdőn, mértem a fát a fuvarosoknak. Hétvégenként sóvárogva néztem a kicsi vonattal utazó turistákat, akik a Kelemen-havasok felé tartottak. 14 éves voltam, amikor felmásztam gyermekkorom életterének legmagasabb pontjára, az 1241 méter magas Szászpadra. Később aztán a megye legmagasabb hegycsúcsa, a Pietrosz néven ismert, 2100 méteres Nagyköves következett. Mindig mehetnékem volt, 22 évesen például Siófokig kerékpároztam.

– Az általános iskola elvégzése után merre vette az irányt?

– Marosvásárhelyen végeztem a szakiskolát. A Metalotechnikában géplakatosként dolgoztam, aztán esti tagozaton folytattam a tanulást a most Traian Vuia nevű szakközépiskolában. 24 évesen vittek el katonának, és miután leszereltem, almérnöki egyetemet végeztem. Azután a Metalotechnika tervezőosztályán kaptam munkát. 1995-ig dolgoztam ott, majd öt évig egy barátommal magánvállalkozókként lambériagyártással foglalkoztunk. Ezt követően visszatértem a vállalathoz, ami akkor már Matricon néven alakult újjá. Később 11 évet az élelmiszeriparban dolgoztam, onnan is mentem nyugdíjba.

– Mikor tért vissza a hegyek közé?

– Miután megszületett a fiam, szüneteltettem a nagyobb túrákat. A kilencvenes évek elején aztán beiratkoztam egy francia nyelvtanfolyamra, ott ismerkedtem meg azzal a francia anyanyelvű tanárral, aki túratársam lett. Bejártuk a Fogarasi-gerincet, és eljutottunk Románia legmagasabb csúcsára, a Moldoveanura is. Közben megismerkedtem az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjaival. Az EKE-sek közé kerülve egy új fejezet kezdődött az életemben. Túratársaimmal 54 évesen Európa legmagasabb hegycsúcsát, a 4810 méteres Mont Blancot „hódítottuk meg”. Én voltam a legidősebb a csapatban, és hogy tudjam tartani velük a lépést, keményen edzettem a kaland előtt.

– Miből áll egy ilyen edzés?

– Minden nagyobb hegyi kirándulást gyalogtúrák előznek meg az EKE-nél. Volt, hogy 300 kilométert is megtettünk. Sokan nem hiszik, de a gyaloglás – épp, mint a nevetés –, boldogsághormonokat szabadít fel. Ráadásul – sok más sporttól eltérően – ingyenes. Egyébként a feleségemmel sokat szoktunk kirándulni, és mindenhova, a hegyekbe, illetve külföldre is visszük magunkkal a biciklit. 

– Meséljen a himalájai útról.

– Egy brassói fotóművész, Mihai Moiceanu szervezte azt a fotós túrát 2014-ben. Nem is álmodtam volna, hogy én is a csapat tagja lehetek, de a sors ebben is kedvezett nekem. Hat romániai és egy amerikai fotós tartozott a társasághoz, magyar egyedül én voltam. Bukarestben szállt fel a repülőnk, Rómában, Abu Dzabiban is volt egy átszállás, míg végül két nap múlva megérkeztünk Katmanduba. Az utazási irodánk képviselői nagy lelkesedéssel vártak, kikapták a kezünkből a poggyászunkat, és büdöskéből készült virágfüzért tettek a nyakunkba… Másnap szétnéztünk Nepál fővárosában, és beszereztük mindazt, amire még az expedíción szükségünk lehetett: tisztálkodási szereket, nedves zsebkendőt. Katmandu szűk utcáin minden épület alsó szintjén bolt működik, ahol márkás áruk másolatait kínálják nagyon olcsón. Harmadnap Luklába készültünk, a tulajdonképpeni túra onnan indult az Everest alaptáborba. A luklai egyébként a világ egyik legveszélyesebb repülőtere. Az időjárás is kifogott rajtunk, kétszer is el kellett halasztani az indulást, harmadszor pedig hiába sikerült felszállnunk, úgy dobálta a szél a gépünket, hogy visszatérítettek Katmanduba. Akkor féltem a legjobban életemben. Végül mégis célba értünk, és elkezdhettük a 13 napos gyaloglást. A repülőút elhalasztása miatt késésben voltunk, így nem mentünk fel az alaptáborig, helyette az 5644 méteres Kala Pattar csúcsig jutottunk el, ahonnan az Everestet is láthattuk. Csodálatos volt.

– A túráról visszatérte után vetítéssel egybekötött előadást tartott, és A Szászpadtól az Everestig címmel az Erdélyi Kárpát Egyesület honlapján is beszámolt. Aki elolvassa, illetve végignézi a csodaszép képeket, magáévá teheti az élményt. Milyen tervei vannak az elkövetkezőkben?

– Románia hegyeinek nagy részét bejártam, de 10-15 hegység még hátravan. Azokkal szeretnék közelebbről megismerkedni.