Gondolatok Zsigmond Attila halálának 25. évfordulóján
Édesapámra gondolok. Arra az emberre, aki a műtermünk csendes magányában alkotott, napokra elvonulva a külvilágtól, aki a késő naplementében is a táj színeit vigyázta, ecsettel, palettával kezében, nekigörnyedve a feszes vászonnak. A rajz, a festés volt gondolatainak, érzelmeinek szinte kizárólagos kifejezésmódja, az alkotás volt természetes lételeme, akár a levegő, ami nélkül nem élhet az ember. Mindent a művészetnek rendelt alá. Kitűnő formaérzékkel, hatalmas rajztudással és színérzékkel rendelkezett. A mindig előtörő alkotási kényszer, a hirtelen kipattanó gondolatok lendülete, a megmutatás és megmutatkozás vágya élővé, mozgalmassá tette képeit. Spontaneitás és szabálykövetés, mozgás és forma egyensúlya, értékteremtésre figyelés, a cél megvalósítására koncentrált energia, figyelem és fegyelem. Ez mind Ő volt. Keze által szellemi tárggyá, műalkotássá tervezte, rendezte a világot, mozgás és forma, ritmus és dinamika, szabályosság és szabálytalanság egyensúlyát valósítva meg. Gazdag lelkületű ember volt, céltudatos, becsületes, kötelességtudó és szorgalmas. Tiszta volt, lelkiismeretes és naiv, aki vállalta megmutatni önmagát, cserébe azt szerette volna, hogy a világ is vállalja, fogadja el őt...
Látom fáradtan bejönni a műteremből este. Szappanos tenyerébe veszi, és egyenként megmossa ecseteit, rongyba törli őket. Csendben eszik, és ledől pihenni… Nyugodjál békében, édesapám!
Zsigmond Éva
