Alapállítás: ha a francia repülőtereken nem tör ki sztrájk, akkor minden bizonnyal elutazunk Kolozsvárról a nagyon áhított Provanszba. Ugyanis Vásárhelyről még/már nincs járat Lyonba. Ez azzal magyarázható, hogy Kolozsvár helyzete sokkal kedvezőbb volt mind földrajzilag, mind gazdaságilag, nem is beszélve a nagy kereskedelmi (és kiskereskedelmi) utak előnyösebb elhelyezkedéséről, amelyek Kolozsvárt favorizálták a székely főváros címére mindvégig áhítozó Maros menti kisvárossal szemben és átellenben. Ezért aztán az ott megépült és folytonosan bővülő, nagyobb szabású propagandát folytató város kapósabb repülőteret mondhat magáénak, ahonnan Európa minden jelentősebb pontjára felszállnak légáramlatok és -járatok.
Már ha nem törlik azokat különböző kényszercselekvések folyományaként. Ebbe azonban belejátszott egy Európán kívüli független változó is, amely feje tetejére állította szokott európai életünket is. Ez volt a kínai vírus és nyomában a világot negatívan befolyásoló, mindent fékező pandémia. (Ahelyett, hogy pandamackókat importáltunk volna.) A nagy covidos szétzilálta a repterek működésképességét, az életvitelt, szórakozást, korlátozta az utazásokat, a megszokott jelenléti iskolázást, de még az üzletről üzletre történő, nem éppen ártalmatlan soppingolást is.
Márpedig törölték többek között a földi kiszolgálószemélyzet munkabeszüntetése és elégtelensége okán. De ezt az utasokkal (jelen esetben velünk és néhány tucat franciával) csak 2 (azaz két) órával az indulás előtt közölték. Minthogy csupán ekkor fedte fel a légitársaság barátságtalan szándékát, ezért mi az előző napon társasgépkocsira szálltunk, és elutaztunk a mondott szamosfalvi (ún. Avram Iancu) repülőtér szomszédságában fekvő nagyobb településre. Ahol taxiba ülve megtudtuk, hogy hol van a Gheorghe Marinescu utca, ami egészen másként néz ki, sokkal hegyesebb és zegzugosabb (maradjunk ennyiben), mint az a Gheorghe Marinescu utca, amelyikben mi laktunk Vásárhelyen 1953 és 1986 között. Ui. utcánk korábban az István király, majd Mihai Viteazul, aztán isment István király, majd az Egyetem utca nevet viselte. A névváltoztatás összefüggésben van a székely főváros címéről való lecsúszással és azzal a többirányú mozgással, földrengésszerű változással, mely az európai kontinens (vagy legalábbis Erdély) etnikai sokszínűségét igyekezett egyneműsíteni, néhol sikerrel, telepítéssel, másutt kudarccal és migrációs áramlatokkal.
A mondott Kőkert utcában való egyéjszakázás összefüggésben van a Marosvásárhely–Kolozsvár vonatkozásában nem létező alkalmas vonatközlekedéssel, amelynek ’89 után ahelyett, hogy utazóbarát szempontok szerint történt volna a fejlesztése, bámulatos gyorsasággal és nemtörődömséggel sikeresen szétcincáltatott, és azóta sincs semmi javulat/javaslat a dologban.
Viszont így a reptérre menet egy magyar taxisofőrrel lettünk kiszállítva, ami Kolozsvár vonatkozásában igazi antropológiai ritkaság, ráadásul szépen, ízesen beszélt magyarul. Nálunkfelé azért még rengeteg kedves taxipilótával áldott meg a sors. (Tapasztalati tény.) Ott várakozván, miután minden vizsgálaton és nadrágszíj-húzogatáson túlestünk, kiderült, hogy a francia reptereken sztrájk van, és a többi faktoriális tény működik közre, amiről már magad is tudomással bírsz, kedves olvasónk.
Viszont akkor úgy döntöttünk, hogy behajtatunk a legközelebbi város főterére, amely szerencsésebb, mint a miénk, ui. van a közepén egy 13. századtól épülő, most éppen tökéletesre restaurált róm. kat. püspöki főszékesegyház, mely Erdély védszentjének nevét viseli. Ennek a térnek a déli oldalát szerencsés kézzel lezárta a város vezetése, ami azzal van összefüggésben sok más tényező közjátéka folytán, hogy eltűntek a háromszínűre festett padok és a három színtől megszállott polgármester és bandája – látszólag – a történelem és politika süllyesztőjében, győzött a józanabb ész és az uniós kényszer (?), és eme déli fekvésű oldalon kávéházak sora magzott fel, kiülős teraszokkal, jó kávéval, ahol csalódott utazóként vágyainkat a mondott feketelevesbe fojtottuk. Kellemes volt az időjárás – az általános felmelegedés, a klímaváltozás és július folytán –, és élveztük a hajnali kellem és báj összjátékát, midőn afféle váratlan betetőzésként erősen kosztolányis lett érzetünk. A hajnali részegségre gondolok: Szájtátva álltam,/ s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,/ az égben bál van, minden este bál van,/ és fölvilágolt mély értelme ennek/ a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek/ tündérei hajnalba hazamennek/ fényes körútjain a végtelennek.//
De mégsem. Ott a földön volt a vigasz. A teret betöltötte a régi magyar operettmuzsika, valahonnan egy fényesen kivilágított kávéházi vagy bálteremből harsogott a nyitott ablakon át, és betöltötte az egész főteret. Nyomába indultam, és ámulva fedeztem fel, hogy a Státus-házak egyikéből árad a zene. A Csárdáskirálynő és Huszka Jenő, meg Lehár muzsikája.
Lebiggyesztheted az ajkad, vájt fülű, kényes ízlésű elit kommandós, nekem akkor is tetszett, sőt a világon senki nem tiltakozott, ami összefüggésben van azzal, hogy Kolozsvár ilyenkor kihaltabb és jobban felejtő, ám feljő a mélyből a múlt, amit eltagadni sem lehet. Az osztrák–magyar monarchia öröksége, amely mégiscsak mélyen európai jelenség. Sőt közép-európai. Akárhogyan is méregeted: a miénk.
