Vagy fordítva kellene mondani? A Földközi-tenger északi partvidékén csavarogtunk több mint egy hétig. A franciák a vidéket Midinek, délnek vagy Okcitániának hívják. És ezt komolyan is veszik, ugyanis az okcitán városokban, ahol a lakosságnak több mint negyede anyanyelvként beszéli ezt a neolatin (regionális – nos, melyik nyelv nem regionális végeredményben?) nyelvet, az utcatáblákra kiírják okcitánul is a nevét. Gondold el, Franciaországban, mely századokon keresztül a centralizált állam mintaképéül szolgált az országegyesítők, kisebbséget nyomorgatók számára. Ezt a kétnyelvűséget már öt évvel ezelőtt is tapasztaltuk Normandiában, amikor először volt alkalmunk fölkeresni Párizson kívül francia földet.
Bár Lyonba érkeztünk, ami egyben Grand Lyon is (ezen az alapon nyugodtan jelentkezhetne Gernyeszeg a testvértelepülési kapcsolat felvételére, ugyanis az eme településünk közelében levő valamikori Teleki-birtokon működik – működött? – egy hasonnevű vendégfogadó), hol vigasztalanul esett az eső, ami nem engedte feledtetni, hogy október van. A város a Saône és a Rhône összefolyásánál fekszik, középen szigetet képez, jobbján az óváros, balján a városközpont és az új, nyüzsgő félmilliós nagyváros.
Ám ahogy vonatunk közeledett a Midi felé, az ég egyre derültebb lett, s mire Montpellier-be érkeztünk, már világos volt, hogy csudás módon hozzánk szegődött a kellemes nyár, hol napközben 25 fokot is elért a hőmérő amúgy lusta higanyszála. Az egyetem orvosi karát kerestük, (tévedésektől sem mentes villamosozás után) meg is találtuk angolul tudó egyetemi hallgatók segítségével. Fiatal universitas, csupán 802 éves. Az európai orvosképzés egyik legelső fellegvára volt Padova és Bologna mellett, híres anatómusok és fiziológusok, felfedezők és kutatók tanuló- és műhelye. Ma is aktív. Ottjártunkkor a hirdetőtáblán olvastuk, hogy aznap búcsúztatják a nyugdíjba vonulókat, és egyben a rektor és kancellár bemutatják az új egyetemi oktatókat. S ha belegondolsz, hogy akkor nálunk 1220-ban András herceg Halicsban vitézkedett, miközben magyar főpapok és főurak keresztes hadjáratot folytattak, nem éppen a tiszta kísérletes és racionális tudományért, valamint Béla ifjabb király az év folyamán bizánci kapcsolatokat ápolt, ui. abban a birodalomban fedezte fel a minket megvédő nagyhatalmat (óriásplakátokon dicsőítette a konstantinápolyi bazilejosz bürokratáit), és vette feleségül Laszkarisz Mária királyleányt.
Montpellier a legnyugatibb pont volt, ahová kiutaztunk, innen utunk Aix-en-Provence-ba vezetett, de nem egyszerűen ám, át kellett szállni Marseilles-ben, így aztán pár percre a vonatból megpillanthattuk a földek (földrészek) közé szorul tengert is. A pályaudvar teraszáról pompás kilátás nyílt az alattunk és fölöttünk elterülő nyüzsgő nagyvárosra, melynek panorámáját ott is egy hegyre épített dicsőséges Notre Dame uralja. Itt, akárcsak egész Dél-Franciaországban, roppant vegyes a népesség, Ázsia és Afrika, Közel-Kelet és a Maghreb adott találkát a földnek eme áldott vidékén: arabok, színes bőrűek, volt gyarmati népek, na meg persze kelet-európaiak, nélkülük el sem képzelhető ma már egy valamirevaló francia város. Mi is találkoztunk magyar világcsavargóval, aki Putnokról egyenesen egy montpellier-i villamosmegállóig hontalankodott el, és életfilozófiája szerint nem dolgozni kell, hanem a nyugdíjpostást várni, meg Avignonban egy élőszobor-házaspárral hozott össze a sors. Mindig ők szólítottak meg, hallván magyar tanácstalanságunkat, mert a telefonra fel- vagy letöltött GPS a leghosszabb és leglogikátlanabb utcákra, utakra utasított egykedvű cinizmussal. Végül minden kitűzött célt megtaláltunk, a véletlen a segítségünkre sietett, felfedeztük a legegyszerűbb utat. Sokat gyalogoltunk, ha ez valakit érdekel. Rengeteget, ingujjban, nyárban, verőfényben, hőségben, gyakori leülésekkel (belőlem kifolyólag), naponta 6-7 km-t, aszerint, hogy mit mutatott (mivel vigasztalt) a telefonos lépésszámláló.
Aix-en-Provence – véleményünk ebben megegyezett feleségemmel – a legélhetőbb város. Francia mértékkel mérve kisváros, 142 ezer lakossal, kellemes éghajlattal. Fürdőváros. Tereit, utcáit kedvenc fáim, platánok szegélyezik, mindegyre megszakítja a városközpontot egy-egy kút, szökőkút, mohos sziklákból előtörő artézi kút, padok, fehér falú házak, ciprusfenyők. Már ahogyan a vonaton a város felé közelítettünk, valahogy ismerős volt a táj, holott soha nem jártunk emitt. Aztán váratlanul csapott homlokon a felismerés (segített az útikönyv is, persze), hogy ez Paul Cézanne szülővárosa, ezt a tájat festette meg számtalanszor. A távolban látszott a Mont St. Victoire is. Kis terek, benyílók, rengeteg kisvendéglő, kávéház, szívélyes kínálat, gyors pincérek, nincs lehetetlen kívánság. Csak ülni egy forró kávé vagy a gyöngyöző, frissen csavart narancslé mellett, és belebámulni az őszi délutánba – amiről azt gondoljuk – ez a boldogság.
Avignon – hatalmas gótikus palotaerőd – a pápák fogságának, ellenpápaságuk székhelye. Minden romantikus képzeletet, mindazt, amit a középkorról tanultunk, sejtettünk, gondoltunk, megvalósulva látni. Körös-körben várfallal körülölelt városmag, melyben a turisták seregei vonulnak az év minden szakában. Kisvonat (afféle, a román tengerpartról is ismert „kiki-car”) háromnegyed óra alatt hordoz végig a város szűk utcáin, kilátói között: terek és parkok, gótika és reneszánsz, barokk és modern épületek rendezetlen halmaza, váratlanul előbukkanó és eltűnő látványosságok, a Rhone hatalmas folyama és a félbemaradt, leszakadt, táncra hívó avignoni híd, aminek hivatalos neve Pont St. Bénézet. Benézet minden szögből. Képeslapok mindenütt. Vagy kilencvenet vásároltam, fél- és egyeurós árban.
Szerencsénk volt, két hétvégét is kifogtunk, amikor régiségvásárt tartottak a meglátogatott városokban. Montpellier-ben egy árus 17-18. századi könyvet árult tálalószekerén a sokféle régiség, porcelán, keménycserép, giccses tárgyak, ezüst- és ónholmi mellett. Ruhák, táskák, kinőtt cipők, meghatározhatatlan jellegű és rendeltetésű valamik. Jelvények, képeslapok (régiek). Lyonban a Saône-parti bouquiniste-ok kínálatában csodás modern történeti munkákra bukkantam meglepően olcsón. George Duby (1919–1996) egy középkorról szóló tanulmánygyűjteményét (1500 oldal) vásároltam meg alig 10 (írd és mondd tíz) euróért.
És persze Róma, hiszen emitt is hátrahagyta lenyomatát: ókori amfiteátrumok, vízvezeték Lyonban. És a tartomány, régió nevét, a Provence-ot is tőle származtatjuk. Itt a Provincia – dicsérő, vonzó, áhított, kívánt. Nem elmarasztaló, mint másutt. Például…
