Több idő van hátra a XXV. téli olimpiából, mint amennyi eddig eltelt. Az emberben önkéntelenül felvetődik a kérdés: ebben a háborús, gyűlölködő, őrült világban megússzuk nagyobb tragédia, mondjuk, terrortámadás nélkül a versenysorozatot? Az 1972-es müncheni borzalom nehezen feledhető. A mostani kezdés idején voltak ugyan a nagy sporteseményt megakadályozni kívánó tiltakozó akciók, a közlekedésben is zavarokat okoztak néhányszor, a nyitóünnepségen pedig az USA alelnökét kifütyülték a San Siróban, de a futballhuliganizmus korában az ilyesmi már meg se kottyan. Nincs béke az olajfák alatt, jut eszembe egy régi filmcím. A Milánó–Cortina tengelyen olajfák nincsenek, itt a tél honol. És hó? Az szerencsére most éppen van, de már arrafelé is mind vészesebb a havazás kimaradása. Megsínyli a sportturizmus. Az eddig eltelt héten viszont ragyogó napsütésben zajlottak a síversenyek, versenyzőknek, szurkolóknak kedvezett az időjárás. Az utóbbiak, illetve mi, civil tudatlanok azt már nem tudhatjuk, hogy a szép fehér takaró nagy hányada műhó, ami tömöttödve egyre keményebbé, veszélyesebbé teszi a versenypályákat. De anélkül nem megy. Ez lényegesen növeli a balesetveszélyt, és súlyosbítja azok következményeit. Az amerikai bajnoknő, Lindsey Vonn szerencsétlen esete jól példázza ezt. Ilyen kisebb tragédiákból több is volt már az olimpián. Az ehhez hasonló drámai történések remélhetőleg nem folytatódnak. Bár ki tudja, honnan várható újabb emberi ballépés, gépi vagy eszközkatasztrófa. Talán még az idegtépő curlingpartikon is elcsattanhat néhány baráti pofon. Vagy valakinek a lábára esik a kő, esetleg a seprűnyélből szálka fúródik a tenyerébe. Szóval van reszkír elég. Akkor hát sok hűhó semmiért? Azt éppen nem mondanám. A sportolók és felkészítőik rengeteget dolgoztak azért, hogy itt lehessenek, dicsőséget szerezzenek, és jutalmul némi pénzt is hozzá. Netán busás reklámlehetőséget is. Aki idáig jutott, az feltétlenül megérdemli. Azok is, akik díjat nem szereztek, de kitartóan dolgoztak a részvételért, és a versenyeken is mindent megtettek, hogy a legjobbak közt legyenek.
Az olimpiák egyébként anyagilag majdnem mindig ráfizetésesek. Vagy mindig, erre nincsenek biztos adataim. De úgy hiszem, most sem lesz másképpen. Hosszú távon persze valószínűleg kifizetődő vállalkozás az ilyesmi, a versenyek színhelyén megnőhet az idegenforgalom. Mi tavaly ősszel a Dolomitokban autózva időztünk Cortina d’Ampezzóban is, láttuk, hogy készülnek a vendégfogadásra. Tőlünk ugyan sok pénzre nem számíthattak, de voltak ott olyanok elegen, akiknek az euró, dollár, egyebek kiadása nem okozott gondot. Más se. Minket viszont megfélemlítettek azzal, ahogy a hegycsúcsok felé vezető meredek szerpentinen, ahol mi kissé félénken autókáztunk, őrülten száguldó Ferrarikban versenyeztek egymással fel-le. Na, ilyenek bőven lesznek ezután is. És még hányféle bogaras fazon. Ezekből ezen az idei olimpián sem volt hiány. Akár a nézőket, akár a sportolókat néztük azon a kevés tévécsatornán, ahol nyomon lehet követni a játékok eseményeit. Különben az igazán érdekes, izgalmas, széles érdeklődésre számot tartó versenyek, összecsapások tekintetében az utóbbi időben nagyon mostohán bánnak velünk. Az anyaországi köztévé roppant figyelmes olyankor, amikor fontos sporteseményt közvetít, felénk azonnal elzárja a sugárzást, így spórolva krőzusi kiadásain. De ne kanyarodjam el, különös figurákat említettem. Egyre több olyan versenyszám van a téli játékokon, amely elsősorban a fiatalokat szólítja meg, még a tizenéveseket is. Ők pedig a külsőségekre igazán nem adnak. Öltözetük, hajviseletük, hozzáállásuk a legújabb generáció jegyében lephet meg egyeseket. De bátrak, leleményesek, ügyesek, céltudatosak. Gondoljunk csak a síakrobatikára. A csövesekre például. Nem azokra, akik a honi fogalmak szerint csövesek!
A csöveken sível lesikló nagygagyásokra gondolok. Ott, a gyakorlat csöves részén többen is vesztettek pontokat. De hogy az ugrasztókon is hányat képesek forogni! Sosem sikerül megszámolnom, hányat forgott, csavarodott, bukfencezett a levegőben a versenyző. A riporter szemrebbenés nélkül bemondja: hét. Nem nyert. A valóban újonnan bevezetett versenyszám, a síhegymászás viszont még számomra is elérhető. Valamikor ifjú koromban csakis így síztünk. Nem volt felvonó, még kutyás vontató sem. Csak a saját lábunk. Hát ez is olyan: sível a lábon fel a meredek kaptatón. Aztán a tető sima részén gyaloglás, sível a kézben, majd le a lejtőn sítalpakon. Egyszerű, ugye! Persze embere válogatja. Csinálhatnám, de nem bírnám. Az ember az ilyesmiből kiöregszik. Bár sosem lehet tudni. Vajon a jó öreg Verdi, Puccini, Rossini gondolta volna valaha is, hogy egyszer egy olimpiai megnyitóünnepségen popzenére ropja a táncot?! Nem. De jó szórakozás volt az is. Nagy a feje, búsuljon a hó!
