Tele a kalendárium nevezetes dátumokkal. Az év szinte minden napjára jut legalább egy világnap. Ahol ez hiányzik, hamar kitalálnak egy újabbat. Olykor mondvacsináltat, amilyenről például január 12-én, hétfőn olvashattunk. Eddig nem tudtam, most kiderült, ez „a nemzetközi csókolj meg egy vöröset” elnevezésű nap. Miért éppen vöröset?! Hátha én a barnákat, szőkéket kedvelem! Vagy netán jelképesen kell értenünk a felszólítást, és nem lányra vagy fiúra kell gondolnunk, hanem ilyen-olyan kommunistára, nemtől függetlenül? Olyan zagyvaságnak tűnt az egész, hogy el is felejtettem, számomra miért volt hosszú időn át valóban emlékezetes ez a nap. Aztán mégis eszembe jutott. 41 évvel ezelőtt január 12-én kora délután egyik percről a másikra szüntették meg az akadémikus diktátorné parancsára a romániai területi rádióstúdiókat, próbálták végleg kitörölni a köztudatból a marosvásárhelyi és kolozsvári rádióstúdiók magyar adásait. Csapás volt ez a honi magyarság egészére, és ki tudja, még mik következhettek volna, ha nem történik meg ’89 decemberében a pontosan meg nem nevezhető rendszerváltás. Ránk, akik akkor a rádió munkatársai voltunk, rendkívül nyomasztóan hatott a minden indoklást, magyarázatot mellőző, önkényes intézkedés. Hetekig úgy éreztük, mintha letaglóztak volna, hiszen addig abban a hiszemben áltattuk magunkat, hogy identitásunk megóvását célzó nemes hivatást teljesítünk. És hirtelen elzárták előlünk ezt a lehetőséget. Többé nem gyakorolhattuk azt a mesterséget, amibe beletanultunk, beleszerettünk. A román kollégák nem fogták fel ennyire tragikusan a helyzetet, náluk az a tény nem tevődött fel, hogy kirekesztik őket az anyanyelvi közbeszédből, de őket is megviselte a betiltás. Utóbb ki itt, ki ott kapott valamilyen állást, a román szerkesztők többsége jól jövedelmező, befolyásos beosztásban dolgozhatott tovább. Mégis nagy lelki megpróbáltatás volt nekik is, nekünk is, hogy rádiós szenvedélyünk kiélésétől megfellebbezhetetlenül megfosztottak. Ettől kezdve több éven át ezen a napon összegyűltünk mi, egykori munkatársak, sorstársak emlékezni, nosztalgiázni, panaszkodva vigasztalódni. Biztos voltak ezeken az összejöveteleken beépített jelentgetők, szekus besúgók is, nehezen hihető, hogy abban a parancsuralmi abszurd időszakban a féktelen hatalom titkosszolgálata ne tudott volna minden lépésünkről, ezekről a „sírva vigadó” találkozókról pláne, de arról nincs tudomásom, hogy parancsot adtak volna a leállításukra. Történtek olykor ilyen vonatkozású, rendhagyó különösségek akkoriban is. Aztán megtörtént a népfelkelés, a forradalom, vagy mi a csuda, a rádiósok Vásárhelyen és Kolozsváron is „visszafoglalták” stúdióikat, fokozatosan újra lábra kapott a regionális rádiózás, egész napossá vált a magyar adás, és így tovább. Az 1985-ös felszámolás emlék-összejövetelei okafogyottá váltak. Teljességgel azért mégsem feledjük az akkor történteket. Egy lehetséges nagyobb csapás előjátéka lehetett az az önkényuralmi parancsszó. Az újabb nemzedékeknek már fogalmuk sincs arról, mik történhettek akkoriban ebben az országban. Időnként nem árt felfrissíteni ilyen vonatkozásban is a közvéleményt. Akik személyesen megtapasztalták, sajnos egyre kevesebben vannak. A Vásárhelyi Rádió betiltás előtti szakaszából is már alig élünk egypáran. Szedjük, fiúk, az agyserkentőt, nehogy halványuljon a memória!
