Boszorkányok pedig nincsenek. Azok sem? Vajon?! Igaz, hogy ezt már több mint kilencszáz éve meghirdette Könyves Kálmán, és a bölcs királynak illene hinnünk, de engedtessék meg, hogy kételkedjem. Vásárhely mindig bővelkedett ilyesmikben, miért gondolnánk, hogy ma minden másképp van? Éppen boszorkányokban lenne hiány? Ha megkérdeznék száz embert, biztos sokan mondanák, ismernek boszorkákat, sőt netán boszorkokat is, vannak közelükben jócskán ilyen démonikus, megrontó személyek. A kételyekből persze ennyi elég is. Aki alaposabban elmerülne a témában, élvezettel megteheti az utóbbi időben rendkívüli energiákkal és ötletességgel ténykedő Maros Megyei Múzeum új állandó kiállításán a várban. A kulcsos város című, igen érdekes tárlat Marosvásárhely 17. századába visz vissza, a település akkor lépett igazán a fejlődés útjára azzal, hogy szabad királyi várossá nyilváníttatott, de a boszorkányüldözés továbbra is meglehetősen erős jelenség volt errefelé. A kiállítás egyik jól dokumentált tematikus egysége ezt járja körbe, Sárdi Katalin esetét taglalva. Mi, maiak, boszorkányügyben eddig talán Farkas Borbála kapcsán tettünk szert nagyobb jártasságra, ő volt az utolsó olyan szerencsétlen, akit boszorkányság vádjával perre vittek, vagy száz személyt róla tanúként meghallgattak, és a vádlottat bűnösnek találtatva, 1753-ben máglyán megégették. Miután a Maroson alapos vízpróbának is alávetették. Az öreg folyó is sok mindent megért itt az eltelt évszázadok során, nem beszélve a Cementlapokról, ahol olykor boszorkányokból sem volt hiány. De ez egy másik történet, ne kalandozzunk túl messzire. A lényeg, hogy Borbáláról eddig többet tudtunk, mint Katalinról, tanulmányok is szóltak róla, történészek, néprajzosok foglalkoztak emlékével, bűbájos, búbánatos sztorijával, pár esztendeje a Teleki Téka is rendezvényen idézte fel sajátos tragikomédiáját. Pár házzal errébb, a műteremegyüttessé előléptetett egykori vármegyeháza udvarán éveken át jelképes, vidám „boszorkányégetést” tartottak a művésznők, művészek. Erről jó néhányszor beszámoltam lapunkban. Alighanem bűbájos okok, de legfőképp a világjárvány miatt az utóbbi időben elmaradt az égetési ceremónia, messzemenő következtetéseket azonban nem érdemes levonni belőle. Maradjunk annyiban, hogy boszorkányos dolgok még sokáig képesek belengeni mindennapjainkat és nyilván ünnepeinket is. Ünnepelni, azt tudunk, kiéhezett ilyesmire a nép, és ezt az éhségét folyamatosan igyekeznek is kielégíteni. A Színház téren is akkora sokaság gyűlt össze a tánc világnapján, hogy csak na! Ragyogó idő volt, kitűnő hangulat, vidám, színpompás tavaszi nap, felhőtlen szórakozás. Még a szobrokat is birtokba vették a gyerekek, sőt, itt-ott egész családok is. Látni így sem lehetett sok mindent annak, aki nem került a táncnégyzet közelébe. Pedig órákon át egymást követték a látványos táncszámok Mindenféle tánc. Boszorkánytánccal éppenséggel nem leptek meg, de ezt talán nem is észlelték a polgárok. Annyira hozzászoktunk már, hogy ez az egész társadalmi körforgás, amiben körön kívül, körön belül folyamatosan benne vagyunk, maga a boszorkánytánc, és ezen mit sem változtatnak önmagukat messiásoknak kikiáltó „vajákosok”? Vagy tudatában vagyunk mindennek, csak úgy teszünk, mintha a valóságból semmit sem látnánk, érzékelnénk, értenénk, és önmagunkat elringatva, bekapcsolódunk az össztáncba? A nagy, muzsikás szombati zsongás közepette egyszer csak mind hangosabban nyomta el bennem a külső zajt Kányádi Sándor Lakodalmasa: „Ünnepi csizmámon elvásott a patkó/ talpa is kilyukadt, szára sem igen jó./ De azért csak járom, járom ezt a táncot./ Ha nem tudod járni: hallgass! Egy nóta van: lakodalmas.” Vajon miért? Boszorkányság!
