A szó elszáll? El bizony. De azért mégis mindig kiderül, ki éppen hol és miről jártatta a száját. Ilyen vonatkozásban mifelénk alighanem a titkosrendőrség, a hírhedt szeku rendelkezik a legnagyobb hanggyűjteménnyel. Most azonban nem erről akarok beszélni. Sőt arról sem, hogy ki miről, kinek, hol, mikor, hogyan és mit mondott, bár az ilyesminek is lehet jelentősége. Az izgat, hogy mi lesz azzal a szóval, ami a rádiók közvetítésével száll az éterbe. Rég tudtam, hogy ilyen tekintetben sem rózsás a helyzet, de egy hétvégi tanácskozás konkrétabban felvázolta, pillanatnyilag mennyire bizonytalan a Romániában magyarul is sugárzó rádióstúdiók hangtára, az értékes, ritka felvételeket megőrizni hivatott „aranyszalagtárak” jövője. A jelent is nyugodtan hozzátehetjük. Nyugodtan?! Dehogy! A MÚRE szervezte kerekasztal-beszélgetés hasznos volt, de a helyzetkép, ami általa kirajzolódott, nagyon is nyugtalanító: könnyen és elég rövid idő alatt oda juthatunk, hogy a Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben, Temesváron évtizedek alatt felgyűjtött, igen jelentős hanganyag tönkremegy. Ha nem digitalizálják a sok ezer hangszalagot, ha nem archiválják szakszerűen és igazítják a mai technika körülményeihez, elvárásaihoz, nagy szellemi kincsünket veszíthetjük el. Az elmúlt mintegy hét évtizedben megszólaltatott kiválóságaink, írók, költők, színészek, zenészek, képzőművészek, zeneszerzők, tudósok, sportolók, más különleges személyiségek hangja, önvallomásai, alkotásaik rádiós közzététele, a társadalmi lét hangszalagra rögzített, megismételhetetlen életeseményei, a közélet „hangos” jelenségei a semmibe tűnhetnek. Pénz, megfelelő felszerelés és szakapparátus kellene ennek megakadályozására. Honnan? A területi rádióstúdiók vezetői is bizonyára sokat rágódnak a kérdésen. Én személyesen is érintettnek érzem magam, pedig már hosszú ideje kívülállóként kapcsolódom a 65 éves Marosvásárhelyi Rádióhoz. Akkor váltam riporter-szerkesztőjévé, amikor tízesztendős volt, és addig voltam megszállott „hangvadásza”, amíg a hatalom egy pillanat alatt meg nem szüntette. Büszke voltam arra, hogy magam is több száz fontos felvétellel, megannyi kivételes egyéniséggel folytatott beszélgetéssel gazdagíthattam az Aranyfonotékát. Ma is örömmel ismerem fel csupán hangjáról, jellegzetes hangszínéről, hanghordozásáról azokat a szellemi nagyjainkat is, akik már rég elhunytak, de ötven, negyven év távlatából úgy szólalnak meg, mint akkor, amikor eléjük tartottam a mikrofont. Horváth Imre, Horváth István, Kacsó Sándor, Szemlér Ferenc, Endre Károly, Gellért Sándor, Sütő András, Székely János… Hosszú a szóra bírt egykorvolt írók névsora. A festőké, szobrászoké ugyancsak: Fülöp Antal Andor, Bordi András, Gy. Szabó Béla, Bene József, Nagy Pál, Balázs Imre, Szécsi András, Plugor Sándor, Szász Endre, Izsák Márton és sokan mások. A színház halhatatlanjairól nem is beszélve. Az ő hangjukat a Rádiószínház, a hangjátékok, rádiókabarék, a versműsorok őrizték meg, amelyeket hosszú időn át szerencsém volt szerkeszteni. A versmondás olyan híres képviselői, amilyen például György Dénes, Jancsó Adrienne, Kovács György vagy Illyés Kinga volt. Vagy a nagyszerű professzorok, mondjuk dr. Csőgör Lajos, dr. Kótay Pál, dr. Dóczy Pál, dr. Rácz Gábor és így tovább. Illetve a hangfelvételek idején ismeretlennek vélt alanyok, azok a nyárádmenti falusi asszonyok, akik még Bartók Bélának is énekeltek a zeneszerző erdélyi gyűjtőútján. Mennyivel szegényebbek lennénk, ha mindezek a hangszalagok elkallódtak volna! Ez majdnem bekövetkezett, hiszen a rádió leállításakor az egész szalagtárat a rossz hírű Zsilavára vitték. A rendszerváltás után viszont kiderült, nem bántották a gyűjteményt, Csifó Jánosék az egészet visszahozhatták. Később, az utána következő sok társadalmi kalamajka, a szalagkrízis, majd a korral bekövetkezett műszaki fordulatok, a rádiózásban is fellépett alapvető változások, az ugrásszerű fejlődés vezetett a fentebb vázolt jelenlegi gondokhoz. Orvosolható-e mindez? Ha van rá akarat. És annak nyomán mindaz, ami a kivitelezéshez szükséges. Külföldön sokfelé példásan megoldották a problémát, itt miért ne lehetne?! Ne feledjük, közszolgálati rádiókról beszélünk, amelyek fenntartására, működtetésére, értékőrző funkciójának teljesítésére is közpénzt fordítanak. A költségvetésben a hanghordozók, a hangtár átörökítése sem elhanyagolható!
