Ajándék szobornak ne nézd a fogát! Más egyebét se, nem biztos, hogy kedvedre való. Persze lehet, hogy neked nagyon is tetszik, sok ismerősöd meg felháborodva küldi a pokolba. És fordítva. A köztéri alkotásokkal sohasem tudható, milyen fogadtatásban lesz részük, akár ajándékba adják őket, akár a legprofibban meghirdetett és zsűrizett pályázat útján kerülnek a nyilvánosság elé. A közízlés fura valami. Az esetek többségében le van maradva a szakértők elvárásaitól, becsontosodott, múltba vagy giccsbe, esetleg mindkettőbe ágyazottan berzenkedik minden ellen, ami nem illeszkedik a maga formálta elképzelésbe, világképbe. Ezzel is magyarázható, hogy valahányszor közszemlére bocsátanak egy újabb szobortervet, emlékműprojektet, a médiában, közbeszédben, közösségi hálókon azonnal fellobban a vita. Mindenkinek van véleménye, és az a legritkábban egyezik a valóban legilletékesebbekből, szerencsés esetben a legkiválóbb művészekből, esztétákból, városrendészekből álló bíráló bizottság döntésével. Szakmaiság, hozzáértés, tekintélyelv ilyenkor mit sem számít, kutyát, macskát, kígyót, békát, mindenfélét rámondva a döntőbírákra, azonnal megvan a fellebbezhetetlen szentencia: akik döntöttek, amatőr pancserek, netán elfogult, befolyásolható, hatalmi parancsra cselekvő akárkik. A véleménymondókban, kommentelőkben pillanatra sem merül fel annak a lehetősége, hogy netán ők is tévedhetnek. Hangoskodva, felpaprikázva, ellentmondást nem tűrve hajtogatják a maguk csalhatatlan igazát. Nyilván nem csak szoborügyben történik ez így, politikában, közéletben, sportban és sok egyébben ekképpen működnek a dolgok, azok a leghangosabbak, akik mindenkinél okosabbaknak, rátermettebbeknek tartják magukat. Olykor persze ráhibázhatnak, de ezek a kivételek. Abban, ami a napokban felforrósította a szoborállító, szoborkárhoztató közhangulatot, még nehéz egyértelműen állást foglalni. Sepsiszentgyörgyön egész alakos Petőfi-szobrot akarnak állítani egy igazából még el sem készült leendő térre. A szabályosan meghirdetett pályázatra több tehetséges szobrászművész jelentkezett, a szakmailag kifogástalannak vélhető zsűri döntött, kolozsvári alkotó, Gergely Zoltán tervét nyilvánította győztesnek, két jutalmazott is van. A győztes már számos hasonló alkalommal bizonyította tudását, tehetségét, a többiek is. Az első díjas mű gipszváltozatát lefotózták, a képet a sajtó felmutatta, és ami látványként megjelent, az sok embernek nem tetszik. A Költő bronzba öltendő figurája, arca, lába, feje, tartása, kinézése nem olyan, amilyennek egykori képek, reprodukciók, köztéri megmintázások alapján, többnyire idealizálva él az emberekben. Nincs kard a kezében, nem vitézkötéses dalia, nem bonviván kiállású, sőt még csak nem is olyan, mint jó néhány korábban készült impozáns szobortársa a Kárpát-medencében. Elítélendő, na, hogy ennyire deheroizált emlékművel akarnak tisztelegni a nemzet és a világszabadság lánglelkű nagyja előtt! – olvasható számos dörgedelmes hozzászólásban a social media különböző fórumain. Lenyugodnak a kedélyek? Változtatnak majd valamit a pályáztatók? Lehet ez is, lehet az is, születhetnek kompromisszumos megoldások, később kiderül. A szoborállítás azonban valószínűleg még sokáig darázsfészekügy lesz mifelénk. Egyfelől azért, mert a közízlés nagyon nehezen zárkózik fel a 21. századhoz, másfelől azért, mert a jelek szerint nehezen meghatározható ideig a politika, a közélet foglya, kiszolgáltatottja marad. Ilyen tekintetben Marosvásárhely különösen aláaknázott terület. Polgárai jelentős részét itt is ingerli mindaz, ami formában, szemléletileg eltér a hagyományostól, ugyanakkor még súlyosabban nyom a latban, hogy minden szoborállítás politikai, etnikai egyeztetés tárgya. Úgy adódott, hogy a rendszerváltás óta sok köztéri mű létrejöttét elég közelről figyelhettem, láthattam, mennyi többletidőt, -energiát, idegi befektetést igényelt egy-egy szobrunk, emlékművünk megvalósítása, aztán meg azt is megtapasztalhattam, mennyire lenyugodott, milyen elfogadóvá vált egyik-másik szobor esetében a közvélemény. Az itteni Petőfi-pályázat is felpiszkálta a közhangulatot, vitákat gerjesztett a zsűri eredményhirdetése, aztán idővel a Petőfi-szobor és tere megbecsült ünnepi gyülekezőhellyé vált. A Bethlen Gábor bronzmásává se azt a cifrább, „régi dicsőséget látványosabban, giccsesebb romantikával megálmodó” tervváltozatot választották az elbírálók, amit a városban elég sokan látni szerettek volna, hanem a visszafogottabb, művészileg kiegyensúlyozottabb, igényesebb, a fejedelem egyéniségét, szellemiségét inkább megtestesítő variánst. És mégis milyen hamar és jól megtalálta a helyét a főtéren! Akárha mindig is ott lett volna. Sorolhatnék még példákat a szóban forgó jelenségre, de ennyiből is érzékelhető, ezen a téren is több észszerűséget, mint érzelmet, nagyobb empátiát, toleranciát és józanságot szeretnék, mint amit a köztudat eddig tanúsított. Mert a város, városaink és községeink emlékműegyüttese bizonyára továbbra is gyarapodik, és kár lenne fölösleges túlfűtöttséggel terhelni a folyamatot. Erről jut eszembe: mi is lett, mi is lesz a régóta beharangozott Sütő András-szobortervvel?! Mintha tanácsi jóváhagyást is elnyert volna az egyik ilyen elképzelés. Vagy csak engem csalna meg az emlékezetem?
