Amikor pályakezdőként tanárkodtam ott több mint ötven évvel ezelőtt, rövid eső után is térdig ért a sár. Most aszfaltúton robogtam be a faluba, s a tág központi téren körforgalom bizonytalanított el, merre is kell fordulnom. Sok minden változott Szentgericén, építettek, bontottak, a régi kultúrotthon eltűnt, az új kultúrházra is lassan már régi jószágként tekinthetnek a helybeliek. Ifjúkori nosztalgiáimban ez nem szerepel, a főutca két oldalán is szinte mindenik épület megújult, a dombra épült két templom szolgált biztos pontként, azokhoz tudtam igazodni. Na meg persze az iskolához, ahol három évig tanítottam. Az nem fehérlik, mint a fölötte magasodó, megújuló ősi unitárius műemlék templom, ráférne bizony arra is a tatarozás, sőt már nem is általános iskola, csupán elemi, amiből sok mindenre következtethetünk, de most ebbe ne bonyolódjunk bele. Ünnepi alkalomra mentem a faluba, szobor- és emlékfalavatásra, arra koncentráltam, de nyilván körbe is sétáltam a településen, emlékeket keresve. Találtam néhányat, ismerőst annál kevesebbet. Ki emlékszik ma már az egykori fiatal romántanárra! Pedig mennyit kínlódott szegény, hogy a nyárádmenti faluban, ahol mindenki csakis az anyanyelv kiapadhatatlannak tűnő forrásaiból merített, az államnyelv szavaiból sajátít-tasson el valamennyit az V–VIII. osztályosokkal és a katonának menendő legényekkel! Nehezen ment, de attól még kedvelhették a gyerekképű tanárt, akit nemsokára elcsábított a rádiózás. Akiknek eszébe juthatna, többnyire már nincsenek a faluban. Sajnáltam, hogy alig találkoztam egykorvolt tanítványokkal, de örültem, hogy a mai Szentgericét épp olyan szorgalmas, földszerető, törekvő emberek, jó gazdák lakják, gyarapítják, szépítik, mint annak idején, amikor annyi mindent tiltott az önkényeskedő hatalom. És hogy jelenleg is annyira példásan ragaszkodnak a hagyományaikhoz. Ezt az unitárius egyházközség lélekderítő templomi ünnepsége, a falu jeles fia, a sokoldalú történész, levéltáros, jogász akadémikus Jakab Elek megidézése, bronzszobrának ünnepélyes leleplezése és az 1848–49-es emlékpark avatása is jól tükrözte. A szombati faluünnepet tudósítás ismertette lapunkban, nem részletezem a távolabbról is tisztelegni odasereglettek jelenlétében lezajlott szép rendezvényt. Velük együtt dicsérem a kezdeményezést és mindazokat, akik lehetővé tették a templom felújítását, a méltó központi emlékhely kialakítását, át tudom érezni a tudós portréját megmintázó szobrász, Miholcsa József elégtételét, hogy újabb fontos köztéri szobor került ki a keze alól. De nyilván még inkább megérintett az, hogy a helyszínen sikerült mozgósítanom személyes élménytáramat, eszembe jutottak olyan személyek, helyzetek, mozzanatok, akikre, amikre már nagyon rég nem gondoltam. Hajdani kollégák, tanítványok, arcok, események, ott átélt jó és rossz emlékek, történések és így tovább. A híres üveges tánc is természetesen, vidám poharazgatások, amikor észrevétlenül annyi mindent magamba zárhattam a Nyárádmente gazdag népdalkincséből, az ott hallott adomák, humoros mesék, tréfák, amelyekből negyedszázadon át a folklórgyűjtő iskolamester, Tiboldi István is bőven meríthetett a 19. század első felében, és amelyekből nekem is jutott még valamennyi, hogy bemutassam a Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott első Folklóralbumomban 1968-ban. Rég volt, mégis mintha csak most lett volna. Felidézésük élményéért is hálás lehetek Szentgericzei Jakab Eleknek, akit főleg történészként, Kolozsvár rendkívül alapos monográfusaként ismer az utókor, de akiről tudni illik, hogy az erdélyi újságírás, publicisztika és lapszerkesztés egyik kitartó és következetes úttörője volt. Igényessége, dokumentáltsága, érvelőkészsége ma is példa lehetne sok olyan megszólaló számára, aki a médiában vagy a világhálón mindezek hiányában igyekszik érvényesülni.
