Parádés fény-, szín- és lézeres tűzijátékokkal vasárnap zárult a 2020-as olimpia. Hétfőn már nem kellett hajnalban kelni, hogy élőben szurkolhassunk a kedvenceinknek. Nem tudom egyébként, hányan mondtak le emiatt az alvásról, de arra gyanakszom, az európai többség inkább nappal követte a tévéközvetítéseket. Szubjektív vagyok, magamból kiindulva általánosítok, de eléggé elvetemült sportbarátként, ezért gondolom, hogy aránylag kevesen vállalták a szimultaneitást. Ha már amúgy is csúszott egy évet az egész, minek hiányoljuk az egyidejűséget? Később is jó volt szurkolni a mieinknek, örülni a sikereknek, bosszankodni a helyszíni nézőhiány meg egyéb malőrök miatt. De többnyire ámuldozni a LEGeken, mert ilyesmikkel bőven felruházták a XXXII. Olimpiai Játékokat. Elsősorban a technikai, technológiai újdonságokra, ellátottságra gondolhatunk. Japánban hogy is lehetne másképp? Másodsorban a hagyománytiszteletre, a minden eddiginél népesebb önkéntes gárda tántoríthatatlan szolgálatára. Japánban hogy is lehetne másképp? Hogy mindent kétszer mondok? Lehet, hogy többször is kellene ismételnem. A világesemény zavartalan menete érdekében erre is, arra is meg amarra is egyformán szükség volt. Pláne, hogy ez volt az első, és nagyon remélem, hogy az utolsó olyan olimpia, amelyet „Buborékban” szerveztek. Csak csodálni tudom a sportolókat, hogy ilyen körülmények között is nagyszerűen teljesítettek, és sűrűn döntögették a nemegyszer évtizedek óta megdönthetetlennek tűnő rekordokat. A sportriporterek, kommentátorok olykor nem is bírtak lépést tartani a teljesítmény- és csúcsáradattal. Pedig a közönség nem is volt jelen, hogy biztassa, lelkesítse a versenyzőket. A néma stadionok, arénák még minket, tévénézőket is lehangoltak, hogyne hatottak volna negatívan az idegileg kevésbé erős olimpikonokra?! Vagy éppen az emberek hűséges társára, a lovakra is. A ló nem egyszerű sporteszköz, nem bicikli például. Össze kell hangolódnia lovasával, és fordítva. Ami a lovassportoknál hosszú évek közös készülésének eredményeként alakul ki, az az öttusa lovas próbáján csak véletlenszerűen válhat sikeressé. Ne kárhoztassuk tehát szegény Saint Boyt a kimozdíthatatlan makacsságáért. De érezzünk együtt a zokogó Annika Schleuval, aki a kisorsolt megviselt „táltos” miatt esett az első helyről az utolsóra. Változtatni kell a modern pentatlon szabályain, és sok máson is. Ha azt akarjuk, hogy ne csak szlogen legyen az „United by emotions (Érzelmek által egyesülve)” olimpiai mottó. A rendkívüli tehetségek, a legnagyobb világversenyre önfeláldozóan készülő csúcsversenyzők mind érzékeny, érző egyéniségek, rengeteg munka, tudás, akarat, idegfeszültség vezeti el őket idáig. Emberek, nem robotok. Ezért is remeg meg néha a legrosszabb pillanatban a kezük, gyengül el váratlanul a lábuk. De nem is akarjuk, hogy robotokká váljanak. Éppen az emberi tényező teszi igazán érdekessé, váratlanná, megismételhetetlenné az összecsapásokat. Persze láttuk, és látványos kuriózumként elismeréssel nyugtáztuk is a Toyota külsőre esetlen, hosszú karú humanoid robotja, a CUE3 félpályás „szűz” kosarát, de sohasem érhet a nyomába például annak a gólnak, amit a magyar női vízilabda-válogatott kapusa saját kapujából lőtt az egész medencén át az oroszoknak az izgalmas bronzmérkőzés végén. A helyzetfelismerés, a játéköröm, a lelkesedés, az egyéni dicsőség vágya és az erőt adó csapatszellem, ami a sportolót hajtja, aligha lesz valaha is a robotok sajátja. És persze a humor sem, ami szintén nélkülözhetetlen akkor is, hogyha olimpiáról beszélünk. Máris kezdenek megjelenni a képernyőkön azok az összeállítások, amelyek a versenyek vidám pillanataira tekintenek vissza. Több volt a dráma, igaz, volt ott bánat, sírás elég, és lesz még jajveszékelés, amikor kiderül, mekkora veszteségeket okozott a rendezőknek és több más országnak is ez az egész. Mégis azt mondom, nézzünk vissza rá nevetve. És hamar ki kell találni valami hozzá hasonló világattrakciót, mert a foci-EB és az olimpiai játékok forgataga után itt állunk unatkozva, álmosan, és kár lenne azt mondani, másként nem tehetünk.
