Az ügyes-bajos dolgok között kedves kis meglepetések is érik néha az embert. Szombat délután a Bekecs tájékán autózva kapcsoltam be a rádiót, és egyből saját hangom szólalt meg. Éppen színházról kérdeztem valakit. Egyből felismertem a válaszadót, Sylvester Lajos volt, akkoriban a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház igazgatója, a háromszéki kulturális élet lelkes, kitartó és merész mozgatója, mindenese. Kilenc éve hunyt el, a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtár című műsora elevenítette föl a négy és fél évtizede készült beszélgetést. Sylvester korábban a Kovászna megyei kultúrbizottságot vezette nagy lendülettel, fáradhatatlanul. Túl jól, mondhatták bizonyos elvtársak, szigorú hatóságiak. Hiszen olyan kezdeményezései voltak, amelyek felrázták, közösséggé forrasztották az ottani magyarságot, székelységet. Emlékházakat hoztak létre, műemlék épületeket restauráltak, szobrokat állítottak az egykori helyi nagyságoknak, ápolták az elesett hősök emlékét, hagyományos székely rendezvényeket újítottak fel, és így tovább. „Nem ilyen káder kell nekünk, háborogtak az illetékesek, tegyük a színház süllyesztőjébe, ott majd megeszik a farkasok.” Nem ették meg, ott is kiváló munkát végzett. Átgondolt, igényes repertoárral, nagy visszhangú bemutatókkal, nemzetiségi színházi kollokviumokkal, más „lázító” eseményekkel hallatott magáról az általa igazgatott társulat. Amint egyre durvább lett a diktatúra, és mind több oldalról szorították a kultúrát, Sylvestert onnan is eltávolították. Utóbb újságíróként próbálta minél eredményesebben tenni mindazt, amit fiatal korától felvállalt. Abban a rendszerben gyanúval teli figyelték az ilyen „megszállottakat”, lényegében az egész kultúrát, a kulturális életet vasmarokkal próbálta kézben tartani a kondukátor házaspár elnyomó gépezete.
Talán szóba sem hoztam volna ezt az 1976-os felvételt, ha a napokban nem vetődött volna fel ismét, szomorú idők szellemét idézve, a kultúra, a művészetek „racionalizálásának” rossz emlékű problematikája. Lerágott csont már az, amit a Bihar megyei tanácselnök indított el a helyi lapok könyvtári beolvasztásával, illetve amit a nagyváradi színházak és a filharmónia egybevonásával szándékszik tenni, mondhatják egyesek. Igen, sokan írtak, beszéltek már erről, de nem volt foganatja. Akkor hát máshol is meg lehet ugyanezt tenni? Úgy látszik, a kormány, a kormánykoalíció nem ellenzi az ilyenszerű akciókat. Talán éppen kedvükre valók? Az lenne a hozzáállás, hogy hamar elül a helyi kezdeményezés körüli lárma, és aztán majd meglátjuk? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a színházi, táncművészeti, zene- és filmipari dolgozókat képviselő egyesületek közleményben tiltakoztak amiatt, hogy szerintük diszkriminatívak a kulturális szektorra nézve a május 15-től életbe lépett járványügyi lazítások. Amit szabad Jupiternek, nem szabad a …? Nem így írták, de ilyesmi értendő abból, amit közzétettek. „Nem értjük – áll a közleményben –, Románia miért választja azt, hogy csak az esküvőkön, bevásárlóközpontokban és a sportmérkőzések szüneteiben (mivel ezek 25%-os kapacitással működhetnek) lehessen zenét hallgatni.” Azt sem értik, hogy egyes korlátozásokat miért az országos vagy megyei fertőzöttségi arány függvényében terveznek meghozni, holott az átoltottság tekintetében számos település sokkal jobban szerepel az országos átlagnál. És a beoltottaknak miért kell maszkot viselniük és kétméteres távolságban ülniük, hiszen kizárólag védettek lesznek körülöttük az előadásokon. Értetlenkednek amiatt is, hogy az országos járványügyi bizottság miért mondja, hogy augusztus elsejétől csak egynapos rendezvényeket lehet majd tartani. Azt is kifogásolják, hogy a kulturális vállalkozások másokhoz hasonlóan miért nem kaptak támogatásokat, miért lehet kültéri sporteseményt 12 ezer főig szervezni, kulturálist pedig nem. Hagyjuk a részleteket. A lényeg: sokan úgy érezhetik, hogy más a rendszer, más a kormányzás, a kultúra mégis mostoha maradt. Lesz-e vajon úgy valaha, mint a mesében, hogy jön majd valaki, és pillanatok alatt a szellemiekben is rendbe teszi a dolgokat? Sajnos a valóságban nincs Deus ex machina, igaz, ez már a színházakban is elavult megoldás.
