A lelkészi élet nem magától értetődő valóság
Dr. Tódor Csaba unitárius lelkész a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karán a rendszeres teológia tanára. Gyermekkorának meghatározó élménye Homoródalmás–Csíkszereda kettősségéhez köthető. Csíkszeredában született, és ott is járt iskolába. Hosszabb ideig élt Angliában, ahonnan két dolgot hozott haza: a kutatási módszertant és az emberek távolságtartását.
– Mit kell tudni Tódor Csaba unitárius lelkészről, hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, a tanulás éveire, és indulásakor mivel „tarisznyálták fel” a szülei?
– Ha egy mondatban válaszolok, akkor tudatosan élem az átmenetiséget. Egész kicsi korom óta életemnek alapvető jellemvonása ez az átmenet fogalom, de csak most tudatosult bennem. Nagy kihívás. Gyermekkorom meghatározó élménye Homoródalmás–Csíkszereda kettősségéhez köthető. Csíkszeredában születtem, ott jártam iskolába, ott él az osztálytársaim, ismerőseim és a barátaim egy része. Homoródalmáson töltöttem a vakációkat. Ott következtek be életem nagy fordulópontjai, a megkeresztelésem, konfirmációm, házasságkötésem. Ezenkívül apai nagyszüleim világnézete, életstílusa volt rám döntő hatással. Annyira beolvadtam a kortársaim közé, a falu gyermekeinek mindennapi életébe (ehhez az is kellett, hogy befogadjanak), hogy amikor a papi pályát választottam, a hozzám legközelebb álló gyermekkori játszótársaim nem tudták mire vélni a döntésemet. Sokan nem nézték ki belőlem, hogy pap lehetek.
Az átmenet jelenvalósága már akkor elkezdődött a családunkban, amikor a szüleim elköltöztek Csíkszeredába. Ott éltek harminckét évet, majd nyugdíjas korukra visszaköltöztek a szülőfaluba. Közben minden hétvégén, vakációban Almáson voltunk öcsémmel. Gyermekkoromat a földhöz, a természethez való viszony jellemezte. Nagyképűen azt is mondhatnám, hogy már azelőtt éltem a techné fogalmát, hogy hallottam volna egyáltalán róla. Nagyapám megtanított a természethez tapintás útján való kapcsolódásra. Ez egy alapjában véve szemlélődő életmód volt, rácsodálkozás a nagyon ismerős táj minden pillanatnyi történésére, változására vagy állandóságára. Közben a hólé, a föld, a széna, a meleg, a pajtaszag, a kézi fejés és kézi kaszálás, a forgatás, a kerek rend- és a boglyarakás, a juhnyírás és a tehenek megvérezése vagy a kékköves körömkezelés a maga idejében kell(ett) történjen. Ebben a viszonyulásban az ember alkalmazkodik a természet és Isten törvényeihez, és nem fordítva. A nagyszüleim nagyon örvendtek, amikor megtudták, hogy pap akarok lenni. A családom egy picit féltve támogatott a döntésemben, mert nagy kihívásnak látták a papi pályát.
– Miért lett lelkész?
– Nagymamám – nannyónak szólítottuk a családban – minden vasárnap ment a templomba, kétszer is. Délelőtt volt istentisztelet, délután volt áhítat. Vasárnap nem mentünk a mezőre. Szombaton este már készültünk a vasárnapi istentiszteletre. A vasárnap egy más nap volt. Teljesen mást csináltunk, mint hétköznap, vagyis tiszta ruhába öltöztünk, szabadok voltunk a munkától. A falunk papja, néhai Bencző Dénes a 20. század végének egyik legnagyobb unitárius szónoka, rendkívüli hatással volt rám. Őt hallgattam nagyon sokszor a templomban, élőben, majd a kilencvenes évek elején felvételről is. Akkor tudtam meg, hogy minden beszédét fölveszi, majd utána leírja. Tőle loptam a prédikáció mint élő szó műfaját. Ez annyira hatással volt rám is, hogy középiskolás koromban elkezdtem keresni az Istennel való kapcsolatot. Ez kezdetben beszélgetésekben történt, majd a mezőre papírfecniket vittem, és a pillanatnyi gondolataimat lejegyeztem, melyekből verseket írtam.
Ha már nagyképűsködtem az előbb, akkor most megint süssek el egy poént: a poézist éltem, de fogalmam sem volt, hogy mi az. A szemlélődő életmód alapja tehát egyfajta aktív együttlét Istennel. Ez a világ formálta a viselkedésemet. Nagyapám atipikus volt sok szempontból. Amikor jött az eső, és nekünk száraz rendünk volt, akkor nagyapám küldött, hogy fogjam be a lovat, mert jön az eső, s induljunk haza, hogy ne ázzunk meg. Holnap úgyis vissza kell jönni. Ez atipikus volt, mert a száraz rendet az eső martalékának hagytuk. Az elterjedt gyakorlat az volt, hogy hamar szedjük össze, amit csak lehet a száraz rendből, hogy majd rendszerint a nyári vihar előtti erős szél terítse el a boglyákat. Vagy télen a csűrben volt legalább öt kupac széna. Megvolt a sorrend, hogy melyik dűlőben mikor kaszálunk, hogyan kerül egymásra rétegesen a széna, hogy majd télen mikor és milyen minőségű széna kerül a jászolba. Ennek függvényében itatás előtt, után más-más kupacból kellett adni: sarjút, rázottat, szalmát, szecskált kórét stb. Hamvas Béláról még nem is hallottam, de már láttam, hogy a földművelés igen magas rangú szellemi tevékenység. Ebbe a világba bele kell születni, kívülállónak elég kekec világ.
E mellett a pajtakultúra mellett a pap bácsi egész emberi lénye valahogy összekapcsolta átmenetiségemben a falusit a városival, a parlagit az emelkedettel, az abszolútot a konkréttal. Akkor még fogalmam sem volt Duns Scotus ontológiai polaritásairól, de már megéltem. Tulajdonképpen a gyermekkoromra való reflexióval telt el az elmúlt közel három évtized a szolgálatban.
– Kérjük, beszéljen pályafutása legmeghatározóbb állomáshelyeiről!
– Amint említettem, Homoródalmás az átmenet egyik pólusa. Azóta is, hogy eljöttem, és ritkábban járok haza. A másik pólus a hely, a gondolat, a cél, amit éppen élek. Él bennem egy olyan falu, ami már a valóságban nincs meg. Nagy hibám, hogy az ideálist a reálissal időnként összekötöm, és még nagyobb, hogy erről az otthoniaknak beszélek. Ez az egyik témám.
A másik meghatározó helye az életemnek a tűzhely. Le is írtam valahol a tűzgyújtás-filozófiámat. Nagyon szeretem a szabadban, az erdőben, a vadonban. Képes vagyok ülni, és sok időt eltölteni azzal, hogy hallgatom az erdőt, nézem a kaszálókat. Amikor az erdőt, a mezőt a társadalom analógiájaként akarom látni, gyakran kerülök ellentmondásokba. A dombságok az én világom, a túl nagy hegyek szokatlanok, de lenyűgöznek.
A harmadik meghatározó hely a városok, Nyugat-Európa, a múzeumok, a tárgyi kultúra és történelem. Ez a világ, ami körülvesz, amiben élek, a valóság, amiben megvalósulok.
Nagyon szeretem a tengert. Nem tudom, miért van így. Paul Tillich mondja, hogy szeretett ülni a tenger partján, és elnézni a nagy vizet, ahogy a távolban a horizonttal találkozik, közel pedig, ahogy a part a vízzel találkozik. A látható nyers erő, a természeti erő és a transzcendencia érintkezése ez. Nemcsak szép, hanem rettenetes is.
Egy másik meghatározó hely számomra a társaság. Vágyom olyan emberek társaságában lenni, ahol nem az önmagam mutogatásáról van szó (csak), hanem az öniróniáról. Szeretem az egyszerű emberek erejét és állhatatosságát.
Egy másik meghatározó hely az, ahol humor van. Szeretem a megtörtént történeteket újra elmesélni. A hülye vicceket és a kitalált vicceket nem tartom annyira szórakoztatónak, mint az élettörténeteket.
Szeretem, ahol az emberek közösen énekelnek. Nagy értéknek tartom, ahol két-három vagy tíz ember együtt énekli ugyanazt a dallamot. Egyszer Bencző paptól megkérdezték, hogy mit tart a templom legnagyobb díszének. Ő azt válaszolta, hogy az éneklő gyülekezetet. Eddigi gyülekezeteim formáltak lelkésszé. Ahogy sorban kezdtem: Kénos- Lókod, Homoródszentpál, Székelykeresztúr és az alapot jelentő Homoródalmás.
– Hosszabb ideig élt Angliában. Mit hozott onnan magával, mivel bővítette ismereteit?
– Angliából két dolgot hoztam: a kutatási módszertant és az emberek távolságtartását. Egy Angliában hosszabb ideje élő, ott egyetemi tanárként dolgozó barátom kérdezte tőlem, hogy mit lehet ott tanulni egy erdélyi magyar papnak? Akkor döbbentem rá, hogy a kutatás módszertana milyen fontos. A másik nagyon fontos érték, amit már itthon is láttam gyakorolni, hogy az embernek legyen tartása.
Paul Tillich teológiája van rám a legnagyobb hatással. Ami könyvét meg lehetett szerezni, már Amerikában megvettem. Anglia előtt ugyanis egy évet Kaliforniában töltöttük a családommal, szintén egyházi ösztöndíj keretében. Amikor Angliában elmondtam, hogy Tillich ontológiai teológiájával akarok foglalkozni, azt mondták, hogy az nem az a hely. Jelzem, hogy a manchesteri Luther King House-ban működő Partnership for Theological Education ökumenikus teológiai intézetének unitárius karán tanultam. Itt mondták, hogy ez nem az a hely, mert ott a gyülekezeti gyakorlatban (is) megvalósítható témákkal foglalkoznak. Ezért a kutatási témám az angol és az erdélyi temetések összehasonlítása lett. Tulajdonképpen a rítus szerkezeti elemzése, és a következtetés az, hogy az átmeneti rítusok, mint a temetés – de ugyanez a helyzet a kereszteléssel, házasságkötéssel is – kezdik elveszíteni átmeneti jellegüket. Vagyis az átmeneti rítusok nem biztosítják már minden esetben a lineáris átmenetet A-ból B-be. A szerzők, akik ebben segítettek: Arnold van Gennep, Johannes Fabian, Esterházy Péter és Tillich.
– Mit jelent önnek a lelkészi élet?
– A szolgálat megvalósulását. A kihívás ebben az, hogy a szolgálat megvalósulása ma már nem az, mint volt, amikor nekem tanították. Változik a valóság, a falu, és a város elvárásai és hozzájárulása a szolgálathoz eléggé heterogén jelleget mutat.
A lelkészi élet nem magától értetődő valóság. A lelkészi élet inkább cselekvés, megvalósulás, előállás. A történelmi egyházaknak, mint amilyennek én is a tagja vagyok, nagy kihívója a mai valóság. A szabadság, a liberalizmus vagy az igazság fogalmát nagyon nehéz meghatározni, és megtartani az érvényességét egy folyamatos átmenetiségben. A lelkészi szerepet ma az állandóságra való törekvés teszi rendkívül nehézzé.
(Folytatjuk)
