Csütörtöki kimenő
Ha az ember belemélyed a régi lapokba, számos furcsaságot, tücsköt és bogarat fedezhet fel. (Valószínűleg ugyanígy fognak vélekedni mondjuk ötven-hatvan évvel később, a XXI. század vége felé majd az akkori elektronikusmédia-kutatók a mi elavult ügyes-bajos ügyetlenségeinkről…) Nos azokról az elsárgult-elszürkült hasábokról sejlik fel egy vidéki nyelvmester karrierje. Fenét karrierje, egyszerűen magánemberi nemes próbálkozása, mely nyomtalanul elenyészett.
Szóval ő, mármint Várady Gyula magánhivatalnok volt Vásárhelyen a húszas évek végén. Vagyis nem a városnál, nem is a megyénél nyalta a tintát, port, és nyelnie kellett a főnökök, kiskirályok, idehelyezett kulturzónás hólyagok gőgjét, hanem egy magánvállalkozás kishivatalnoka volt. Élete ott sem volt rózsásabb, mint állami hivatalnoktársaié, talán még kevesebb fizetést is kapott, mint a hivatalosok, de volt valamije, amelyben verhetetlen volt, legalábbis a mi kis városunkban. Pedig voltak ám itt azért nyelveket tudó, egyetemi tanárságra kiválóan pályaképes urak, pl. Antalffy Endre, aki középiskolai tanár volt, holott hét keleti nyelven és néhány nyugatin folyékonyan társalgott, írt és olvasott, lefordította a Koránt, az akadémia közép- és hódoltságkori dokumentumait fordította, nagy tudósok udvarolták körül, de egyetemi katedrát azért nem kapott. Vagy ott volt a szanszkrit nyelv tudósa, Büchler Pál. Ez a kis púpos emberke a Katolikus Főgimnázium tanára volt, és tűrnie kellett az egészséges kamaszok pimaszságát. Vagy akkoriban a gimnazista fiúk illedelmes kispapok lettek volna?
Voltak héber nyelvtudósok, mint pl. Löwy Ferenc nagy műveltségű, magyar érzelmű rabbi, akire híveivel együtt az a sors várt, amelyre e sorok írója annyiszor utalt már. Akit Móricz Zsigmond is felkeresett, amikor az Erdély-trilógiához gyűjtött anyagot, sőt meg is örökítette a rabbinust Péchy Simon alakjában.
Várady a legkeletibb nyelvet választotta. Japánul tudott. Rosszul mondom, nem ő választott, hanem a világtörténelem. Várady önkéntes urat behívták 1914 vagy 1915-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia uniformisába öltöztették, és kiküldetett a galíciai frontra. Ott esett a muszkák fogságába. (Egy világháborúval odébb még több ember került szovjet fogolytáborba, s aki megúszta és hazajöhetett, az már beszélt rendszerint egy szláv nyelvet, jelesül Puskin és Dosztojevszkij fogolytáborokra szakosodott nyelvváltozatát, és ha elég élelmes, értelmes, vállalkozó kedvű volt, akkor orosztanár lett. Aztán, amikor a kocka kis félfordulatot tett, és Románia lazított a Szovjet-unióhoz fűződő felszíni kapcsolatain, az orosz nyelv már nem volt kötelező tantárgy, hogy a végén elenyésszen a rendszerváltás eufóriájában, és csak néhány különc ember választása maradjon az egyetemi tanulmányok alatt.) V. Gy.-t eldobálták, vezényelték, vitték-hurcolták Távol-Keletre. Ott az éppen japán megszállás alatt álló Vlagyivosztokba került, összeismerkedett japánokkal, akiktől megtanulta néhány év alatt a felkelő nap oszágának nyelvét.
Mikor szabadult a fogságából, mikor térhetett haza Erdélybe, nem derül ki az olvasott cikkből. Az viszont igen, hogy nem hagyta parlagon heverni nyelvi ismereteit. Mindjárt nagy fába vágta a lombfűrészét, és műfordításba kezdett. Nem akármire esett a választása: Madách remekművére, Az ember tragédiájára.
Közben arra gondolt, hogy kellene valamilyen kulcsot adni a magyar emberek számára a japán nyelv szépségeihez és rejtelmeihez, ezért magyar–japán szótár szerkesztésébe is belevágott. Itt már segítséget is kért, rendszeresen levelezésben állott Nipónia bukaresti konzuljával, aki támogatta nemes törekedésében.
Eddig az újságból kinyerhető adatsor. Várady további sorsa ismeretlen. Nem tudjuk, elkészült-e a fordítás, valahol határt szabott-e a szótár gazdagításának, ha Budapesten vagy Kolozsvárott próbálkozott-e megjelentetni. Ki tudja, hány kiadóról pattant le kísérlete, amellyel nyomtatásban szerette volna viszontlátni művét, műveit. Ami bizonyos – nincs a Tragédia japán fordítói között felemlítve. Nem szerepel a Romániai magyar irodalmi lexikonban. Ismeretlen. Csak abban reménykedhetünk mi, vásárhelyiek, erdélyi irodalmárok, japán színházrajongók, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a japánul tanulók növekvő csapata, a jövendő digitális lexikonszerkesztők és írók, hogy a kéziratai valahol lappanganak, vagy sírját még gondozza valaki.
