Emlékirat az embertelenség korából

Schwartz Lázár marosvásárhelyi ügyvéd volt, a harmincas években városunkban telepedett le, és itt tevékenykedett a hetvenes évek végéig, amikor felesége halála után leányához költözött Kolozsvárra. Az alábbi emlékiratrészletet 1980-ban vetette papírra, több sűrűn gépelt oldalt hagyott az utókorra, és küldött el egy Izraelben élő történésznek. 

Mint a kéziratból is kiderül, Sch. L. kivételezett volt, nagy nehézségek árán sikerült családját is megmenteni. 1917-ben megsebesült, jobb karját elvesztette a fronton, ezért a magyar katonai hatóságok fogcsikorgatva ugyan, de 1941-től kénytelenek voltak elismerni mentességét. 

Bevezetőjében azt írja:

„Hangsúlyozni kívánom, hogy a feltétlen történelmi hűséghez annál könnyebb ragaszkodnom, mert az összes alábbi közlendőimet a sok fáradsággal megőrzött, saját birtokomba levő írásbeli bizonyítékokra alapítom, lehetőleg mellőzve az idő múlásával a mind jobban gyengülő emlékezetre támaszkodó tanúskodást.”

Október 9. néhány év óta a romániai holokauszt emléknapja. Rövid közleményünknek ez (is) ad el nem évülő aktualitást.

„1939-ben hivatalos úton Zürichbe utazva, Bécsben (Wien) utamat megszakítva, feleségem nagybátyját kerestem fel, akit saját háza pincéjébe kilakoltatva, nagy nyomorban találtam. Nevezett informált arról, hogy a zsidókkal addig is mit tettek.1

Az 1944. évi zsebnaptáramba akkor eszközölt feljegyzések szerint 1944. március 21-én hírt szerezve arról, hogy a németek Budapestet megszállták, és bizonyára [az] előbbi bekezdésben írt élményem hatása alatt, [a] legszükségesebb ruhaneműinket stb. elrejtettem keresztény barátoknál, felkészülve így a várhatókra.

Habár birtokában voltam egy fényképes igazolványnak, mellyel az ideiglenes magyar katonai közigazgatás területén szabadon mozoghattam, mivel nem volt még alkalom arra, hogy kivételezettségemet az 1939:IV. t.c. (zsidótörvény) hatálya alól jobb karom elvesztése és kitüntetéseim alapján, melyeket 1917-ben szereztem [a] harctéren, igazoljam, megkaptam 1941. február havában a másolatban csatolt 692/1941 sz. rendőrségi véghatározatot, mely egész családommal való elpusztításomat jelentette volna, ha nem sikerül, rokkantságomnak hála, visszavonatni több hónapos harc után.

Itt említem meg, hogy ez az 1941. évben tömegesen alkalmazott kiirtási mód, amely állítólag 70.000 magyarországi zsidó életébe került [?], különbözik a következő években, különösen [a] határszéli helységekben alkalmazott un. »eltanácsolási« eljárástól. Néhány fellebbezést, melyet annakidején, mint ügyvéd készítettem, ma is őrzök, kimutattam bennük, hogy az eljárás még a zsidóellenes törvényeket is sérti.

Az 1944. évi zsebnaptáramban írt rövid feljegyzések mutatják, hogy már március 25-én irodahelyiségemet tiszti lakás céljára lefoglalták és azt azonnal kiürítve átadnom kellett. 

– a közben német parancsra felállított un. »zsidó tanács« rendelete alapján már április 2., 7., 8., 13. és 29-én – mint minden tehetősebb zsidó – a megszállók céljaira bútorokat, ágy- és asztalneműket, rádiómat stb.[át] kellett adnom. 

– április 5-től kezdve kellett a zsidók (családom tagjai is, mert a kivételezettség csak személyemre vonatkozott egy csak június 17. megjelent rendeletig) a sárga csillagot viseljék. 

– áprilisban kellett Léderer Dezső tanácstag felkérésére futárszolgálatot teljesítsek közte és az aggmenház stb. között. 

– május 1-én kellett a sebtében létesített »kórház« (új orthodox zsidó templomban [Knöpfler Vilmos, ma Brăila utca]) céljaira ágyneműt, evőeszközöket stb. beszolgáltatnom. 

– május 2-án közölték a tanács útján, hogy további intézkedésig este 9 után senki a lakását el nem hagyhatja.

– május 3. jelentek meg a rendőrök, csendőrök és leventék a zsidók lakásainál és kergették ki azokat az utcára és onnan a koronkai téglagyárban, illetve az állatvásártéren létesített ghettokba [szállították].

Itt említem meg, hogy ez alkalommal a rendőr, aki utánam jött, látva rokkantságomat, elolvasás céljából ideadta nekem az egyoldalnyi gépelt rendeletet, mely szerint eljárni tartozott és amelyből kitűnt, hogy a 6 évesnél kisebb gyerme-keket egy felnőtt családtaggal és a mozgásra képteleneket, valamint az ott körülírt kivételezetteket otthon hagynia kell, de valószínűleg szóbeli utasítás alapján, ennek eleget nem tettek. Ezt a tapasztalatomat, mint beidézett tanú, a kolozsvári néptörvényszéknél [1946] részletesen előadtam, a körülmények leírását, hogy miként sikerült kivételezettségemnek érvényt szerezni azon fatális reggelen és maradhattam családommal együtt lakásomban, mellőzöm leírni hosszadalmasságuk miatt.

Tartozom megemlíteni, hogy Krausz Dávid még a testvérei nála hagyott pénzét is a »kórházban« lévők élelmezésére fordította, az akkor 16 éves Juci nevű lánya pedig bámulatos bátorsággal és ügyességgel vitt a betegeknek vederszámra élelmet naponta, amíg őket is el nem szállították Auschwitzba. (…)

(Zsebnaptáramban olyan adatokat is feljegyeztem, melyeket keresztény barátoktól, különösen pedig egy a telefonközpontban szolgálatot teljesítő nőtől tudtam, akik nemcsak rádiót, de telefonbeszélgetéseket is lehallgattak.)

– május 10. újabb ágyneműket stb. sikerült a »kórházba« bejuttatni.

– a vasútállomásról május 23., 26., 29., 31-én és június 5-én, 7-én és 9-én indították Auschwitzba a ghettók és a »kórház«, aggmenház, állami kórház, fogház zsidó lakóit.2 

– május 20-án az összes otthonhagyott kivételezettnek a rendőrségen jelentkezni kellett e minőségük felülvizsgálata céljából.

– e napokban interveniáltam dr. Hennel Ferenc városi főjegyzőnél, aki a gettózás fő irányítója volt, Krausz Dávid beteg anyja és Elekes Miksa férjezett leánya érdekében, hogy őket a gettóból kiengedjék, de nevezett főjegyző durván elutasított.

– május 26-án egy keresztény ügyvéd útján telefonált nekem is dr. Simon Lipót marosszentgyörgyi orvos, aki magas kitüntetései alapján kivételezett volt, hogy őt is elviszik, ha nem interveniálunk érdekében, de sajnos sem én, sem a magyar ügyvéd (dr. Schronk Lajos, Borsos Tamás u.) intervenciója nem segített rajta, őt is elvitték. Mint később megtudtuk, egyedül reá vonatkozó belügyminiszteri rendelet folytán, melyet a konkurrens magyar orvos járt ki. 

A gettóban mindenki le kellett adja lakása kulcsait, amelyeket lakásom közelében (Szentgyörgy utca) levő ún. forgalmi adóhivatalban a célra létesített állványokon őriztek, amit az ablakon keresztül bárki láthatott.

– június 1-én jelentkezett nálam az első keretkatona, aki munkaszolgálatos sógoromtól hozott hírt és segélykérést. Ez után rokonok, ismerősök részéről a felszabadulásig többször megismétlődött, mert megtudták, hogy csak kivételesen maradt néhány zsidó a városban.

– június 16-án Krausz Dávidtól néhány nap múlva alulírott kaptam három levlapot Waldsee keltezéssel Auschwitzból, melyek közül kettőt ma is őrzök, egyet pedig visszaadtam feladójának, dr. Legmann Izidornak.

Még májusban tiszti lakóm elköltözött és helyette egy német Wehrmacht-beli őrnagy foglalta el irodámat, aki bár rendesen viselkedett velünk, állandóan tivornyázott, fokozva ezzel is állandó rettegésünket, hogy mikor jönnek értünk is.

– július 6-án jelentkeznem kellett a rendőrségen, hadirokkantságom újbóli felülvizsgálata céljából.

Meg kell említenem, hogy a deportálásoktól a felszabadulásig [1944. szeptember vége] terjedő egész idő alatt törtem a fejem, hogy miképpen lesz lehetséges az elhurcoltak névsorát összeállítani, azokat visszatérésükkor megsegíteni, és fogadalmat tettünk boldogult feleségemmel együtt, hogy ha felszabadulunk, mindaddig, amíg arra szükség lesz, egyébbel nem fogunk foglalkozni.

Már augusztus 23-án Románia kiugrásának hírére, amit keresztény szomszédaink közöltek velünk, elfogadtuk dr. Ioan Togănel barátom ajánlatát, hogy átvitet bátyjához, aki egy közeli, román területen levő községben gazdálkodott, elrejtőzés végett, mert sejtettük, hogy a rend megbomlik, felülkerekednek a még szélsőségesebb elemek és véget vetnek kivételezettségemnek. Lányom betegsége miatt ezt a lehetőséget nem fogadtuk el, de elfogadtuk Bíró Endre magyar mérnök ajánlatát, és a közeli szomszédban, nevezett pincéjében rejtőztünk el és tartózkodtunk a felszabadulásig.”

 

1A hitleri csapatok 1938-ban szállták meg Ausztriát, az ún. Anschlusszal.

2A történészek csak három transzportról tudnak.

 

Közli Sebestyén Mihály