Elrettentő kacagások

Kacagásaink – e címmel jelent meg Gálfalvi György legutóbbi kötete. Szerzője, a Látó szépirodalmi folyóirat közkedvelt, egykori főszerkesztője szekuritátés lehallgató jegyzőkönyveit szerkesztette könyvvé, látta el azokat saját kommentárjaival, megjegyzéseivel, illetve egészítette ki emlékirataival, esszéivel.

A nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület és a budapesti Noran Libro Kiadó közös gondozásában kiadott kötet bemutatójára péntek délután, teljes telt házas közönség jelenlétében került sor a Bernády Házban, ahol a szerző felolvasását követően elsőként Szűcs László, a kulturális egyesület vezetője, a könyv szerkesztője szólalt fel.

 – Egészen másként járom most a vásárhelyi utcákat, másként nézem az épületeket, különösen a volt Securitate épületét, mint a kötet olvasása előtt. Sok „szerzőtársat” kellett volna feltüntetnünk, és különösen furcsa volt az az érzés, amikor Gálfalvi György hosszú, ám az utolsó szóig megörökített telefonbeszélgetéseit olvastam. De a több ezer oldalnyi, szekusok által rögzített anyag mellett a kötet fontos részét képezi a '89 decemberére és a marosvásárhelyi fekete márciusra való visszaemlékezés is, az utóbbival kapcsolatos ismereteinkhez sokat hozzátesz majd ez a könyv. Sok ismert és kevésbé ismert személyiség megjelenik a lapjain, mély portrék jellemzik a kötetet, és nem kell marosvásárhelyinek lenni ahhoz, hogy megérezzük, miről szóltak azok az idők – mindenki érdeklődéssel forgathatja.

A kötetet méltató Markó Béla Gálfalvi György szerkesztőtársa volt mind az Igaz Szónál, mind a Látónál, és mint egykori kolléga bevallotta: nem tudja és nem akarja hűvös kívülállással szemlélni a kötetet, amely közös múltjukról is szól.

 – Egymásba kapcsolódott a pályánk, egy szerkesztőségben dolgoztunk. Gálfalvi György kötete rendkívül olvasmányos, önálló, fontos entitás, de része egy múltfeltárási kollektív folyamatnak is. Az író az élményt hozza át a mába azáltal, hogy utólag kommentálja dossziéja részleteit, illetve kiegészíti a hézagokat – ehhez pedig nagyon jó memória szükségeltetik. Nagyon izgalmas szövegegész – nem egyetlen szövegről van szó, egyrészt feldolgozásból és kommentárokból, másrészt közbeékelt, önéletrajzi vonatkozásokból kikerekedő esszékből és a szerzővel készített interjúkból áll. Az, hogy a múltat próbálja elrettentő élménnyé tenni tenni, egyezik azzal a közhellyel, hogy a történelem csak akkor nem ismétlődik, ha van bennünk elég tudatosság ahhoz, hogy felismerjük a jeleket, amik erre utalnak. És figyelmeztetésként a régi dolgokat megélt generációk tapasztalata a legértékesebb. Nem lett más a világ '89 decembere után és nem lett más a társadalmunk sem. Ugyanakkor a kötetben van egy különös, bizarr nosztalgia, ami nem a diktatúra utáni vágyról, hanem a szolidaritás utáni nosztalgiáról szól. Arról a polarizált világról, amelyben tudni lehetett, hogy ki hol áll, hogy ki az ellenség. A szolidaritás utáni sóvárgáshoz kapcsolódik egy fontos figyelmeztetés: az erkölcs és az azon alapuló, említett szolidaritás sokkal fontosabb, mint azok az ideológiák, amelyek ma megosztják a társadalmunkat! És vannak jelek, amik arra utalnak, hogy ha nem vigyázunk, bekövetkezik az a pillanat, amikor újra olyan szolidárisak kell legyünk egymással, mint azelőtt. Aktuálpolitikai példával élve, én Tőkés Lászlóval az égvilágon semmiben nem értek egyet, de elfogadhatatlannak tartom, hogy a múltjáért kapott kitüntetését visszavonták. Előfordulhat, hogy akkor is támogatnunk kell egymást, ha elveink különböznek. Ez a kötet arról szól, hogy a múlt nincsen mögöttünk. A múlt velünk van, és arra kell vigyáznunk, hogy nehogy előttünk legyen.

Gálfalvi György számos keserédes és heveny, közönségi felkacajokat fakasztó történetet mesélt el az 1974 januárjától 1989. december 15-ig tartó lehallgatásokról, az adott korszakról (például amikor az utcán véletlenül elkapta a karácsonyfával hazalopózó szekustisztet), majd a méltatók szavaira reflektálva elmondta: Markó Béla véleményével mindenben egyetért, számára a különböző, egymással akár homlokegyenest ellentétes elveket vallók nem ellenétei, hanem kiegészítői egymásnak, ahogy ezt a közönség összetétele is bizonyítja – számára mindannyian összetartoznak. Ugyanakkor elárulta, hogy besúgóira – akik közül volt olyan, ki a publikum sorai között ült – nem haragszik, a nevüket sem tüntette fel a könyvben, csupán csodálkozást és mélységes csalódottságot érez.

 – Nem vagyok megbocsátó, de tudomásul veszem, hogy a világ ilyen – mondta a könyv szerzője, majd a jó hangulatú est végén Gáspárik Attila olvasta fel a kötetben szereplő, Adjátok vissza az őrtornyomat! Vagy talán mégsem? című írást, és ezzel ismételten igazolta a könyv olvasmányosságát, az esszék mélységét és a szerző csuklóból odavetett, gyilkos és öniróniától sem mentes humorát, amely – úgy gondoljuk – elviselhetővé tette a sokszor és sokaknak elviselhetetlen évtizedeket.