Csütörtöki kimenő
Gyönyörű időnk volt a Forgatag egész zajlása, kavargása és folyama alatt. Ideális. Mint amikor jól választ a rendező, a város, bólint az Isten, és vidámkodnak az angyalok ennyi válogatott vigasság láttán-hallatán. Berögzült szokásommal ellentétben ezúttal több műsorprogramban is részt vettem, nem csupán azokban, melyekben meghívott voltam. Mindjárt ott volt a várfal mellett kirakott Azopan-pannókon Vásárhely (és környéke, Szováta, Segesvár) régi látképeinek szabadtéri kiállítása. A felvételek legtöbbje a közelmúltban készült – nekem közelmúlt, neked, kisunokán, réges-régen, amikor a főtéren még spriccelt a békás szökőkút, és vita ment arról a közönség értőbb részlegein, hol is rejtegetik azokat a fránya kerámiabékákat, hány élte túl a tulajdonváltás viharait, és mennyit tüntetett el a magántörténelem gyűjtőszenvedélye. A békák zöldek voltak, négy konzolon állottak a kút négy égtáján. Alkotójuk id. Papp József volt, azután álmodta és alkotta meg a városrendezés szépészeti osztálya a szökőkúttal feldíszített sétateret a felső román katedrális és a főtér délnyugati végpontja között, miután Kovács György nagy nemzetgyűlési képviselő és író javaslatára eltakarították a piactérről az évszázados piacot, a napi, heti és országos vásárt. A sétatér padokkal volt kirakva, a békás kút körül körkörösen, továbbá párhuzamosan és perspektívába nyúlóan újabb három tucat, és az egészet lezárta a föld alatti közvécé, mely mögött a főtér két partját összekötő kocsiút húzódott. A föld alatti illemhely fontos találkozási pontja volt elsősorban a város férfilakosságának, akiknek sürgős látogatnivalójuk akadt, amely nem tűrt halasztást, mellébeszélést. Nagy ünnepek alatt lezárták illogikus módon, nehogy a terroristák onnan szándékolnák felrobbantani az 50 méterrel távolabb, a díszes városháza (bocs, PB) előtt felállított, talpig kitüntetett díszpintyekkel megrakott dísztribünt. Különben a földalattiság nem az illegalitás nehéz éveinek volt egyfajta áttételes szimbóluma, hanem a város egyik polgármesterének ötlete, amelyet a vásárhelyiek csak úgy neveztek: „a Dandea-villa”. Ennyit igazán megérdemelt a polgároktól, akiket sorra-rendre megfosztott városi állásaiktól etnikai eredetük és anyanyelvük okán. És pontosan eme érdemek alapján kerülhetett felállításra néhány évtizeddel vitézkedése és halála után – már az idők és rezsimek változását követően – a volt görögkatolikus templom elé dr. Cilimánkú szobra. Azt is egy szökőkút híja bánja.
A fényképeken azóta lebontott épületek látszanak, vagy a várfal romos állaga, a tornyokból, magas épületekből felvett nagy Széchenyi – Regele Ferdinand – Sztálin – Rózsák tere nyújtózkodik, vagy aprózza magát részletekig változó cégtáblákkal, melyek az egykori szorgalmas kereskedővárost, vásárvárost reklámozzák századokon át, és ébresztenek érdeklődést, nosztalgiát, emléket, büszkeséget, zavart, tájékozatlanságot, magyarázat utáni vágyat bennszülöttben, idetelepedettben véletlenül hozzánk vetődöttben. Tanár úr, kérem, én magyaráztam, feleltem. Mondtam, betájoltam. Bocsánat, ha túltengtem.
És voltam a pálosok kiállításán, ahol egy, a Nemzeti Múzeumban dolgozó munkatárs pompás magyarázatait kaptuk. Engem igazán az rázott meg, hogy a márianosztrai börtön egykor kolostor volt, és hogy nem lehet megásni per pillanat a marosszentkirályi egykori pálos kolostor maradványait – már amit szét nem hordtak szorgalmas vár- és pajtaépítő elődök, mert az a földdarab, kiemelkedő plató ma egy földbirtokló magántulajdona. Holott a kolostorra emlékeztet az a városrész is, ami már 1902 óta Marosvásárhely része – Remeteszeg.
Bürger úr sörvilágát sem hagytam ki, pedig ott aztán van min elmélkedni; fííínom kézmíves sörrel kínáltak, végigvezettek a gyártás rejtelmein, a kupák, palackok, poharak, üstök, főzőedények, képes illusztrációk között, mellett, és az embernek azonnal kedve támadt a közeli sátrakban áldozni a sör félistenének. Ebből az alkalomból felkerestem egy elektronikus enciklopédiát, annak érdekében, hogy megtudjam, honnan ered a komlóval, illetve egyéb engedélyezett anyagokkal ízesített, sörélesztővel erjesztett, szén-dioxidban dús, általában alkoholtartalmú ital magyar neve, miközben köröttünk vagy a bere–bier–birra vagy pivo járja. Azt olvastam, hogy „mivel a szó az ótörökben is megvolt (vö. csuvas сӑра, modern kazah сыра – ejtsd szira), feltehető, hogy a finnugor szavak alapja az ótörök syra. A szó végső forrása a szanszkrit lehetett”. Ezzel is műveltebbek lehetünk, bár a latinban cervisia, a maoriban pia (ami arra enged következtetni, hogy az ősmagyarok az előkalandozások során a maorikkal jól bepiáltak a történelem hajnalán, és kijózanodva is megjegyezték a szót). A spanyol és portugál nem sokat törte magát, átvette latin elődei sörkultúráját és elnevezését, míg a svédek ol vagy öl formában ismerik, bár tudják, hogy nagy mennyiségben az alkohol öl, butít és nyomorba dönt.
Óvatosságból mi a gyomorba döntöttük némely rózsás mititejek elfogyasztásával társítva, és annak örültünk, hogy senkit sem kellett kirúgni az időjárás miatt. Mint mondottam: 77 ágra sütött a nap a Forgatag három napja alatt.
