2021. szeptember 28., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Kacagó szemű barátnőm számára a szeptember olyan, mint egy nagy, kékesfehér autóbusz. Nem érkezik azonnal, mint közszállítási eszközeinkre általában, rá is rendszerint várni kell valamennyit – egészen pontosan a hónap utolsó hetéig –, de ha megjött, a legnagyobb boldogság felszállni rá, és visszafele utazni az időben, egészen a hetvenes évek második felének diákvilágáig.

– Az általános iskola egyhangú fegyelme után nem fűztem sok reményt a líceumhoz – kezdte történetét éppen egy nappal az idei becsengetés előtt. – Legnagyobb meglepetésemre azonban alig kezdődött el a tanév, máris kihirdették, hogy padkoptatás helyett két hétig „házon kívül” leszünk, ugyanis kilencediktől tizenkettedikig minden osztály őszi praktikára megy. Akkor még nem volt világos, mit takar a titokzatos feladatmegnevezés, de másnap már tudtam: kukoricát szedünk, mégpedig kora reggeltől délutánig. Tősgyökeres városi tinédzserként eleinte kicsit megszeppentem a falusi munkától, jobban mondva attól, hogy mi lesz, ha nem fogok az elvárások szerint teljesíteni. Az osztálytársaim vidámsága azonban az első hajnali gyülekezéskor engem is magával ragadott, és mire felgyurakodtunk a buszra, már nyoma sem volt bennem a szorongásnak. Mindig is jobban éreztem magam fiútársaságban, mint nyafogós leánykák között, most sem volt ez másként, és ennek köszönhetően, mint tiszteletbeli „bandatagnak”, a kényelmesebb helyek egyike is kijárt, mégpedig a későbbi szimpátiám, majdani szerelmem, életre szóló társam térdén. De akkor még eszembe sem jutott romantikázni, csak élveztem a felszabadult hangulatot, jókat kacagtam a körülöttem percenként elsütött vicceken, szóval egyszerűen jól éreztem magam a bőrömben. 

– Emlékszel még a település nevére, ahova vittek? – szóltam közbe.

– Várj csak – kutatott barátnőm az emlékkockák között, aztán tanácstalanul nézett rám – na, tessék, nem jut eszembe. Baj? 

– Dehogy – nyugtattam meg –, egyáltalán nem ez a lényeg. Inkább meséld el, mitől volt ez a kötelező iskolai program annyira jó neked. Persze, azonkívül, hogy a leckeírás és a feleltetés elmaradt.

– Tudod, az első nap, bár a buszozást átröhécséltük, a fölénk magasodó gabonatáblák között elég feszülten vártuk a mérnök elvtárs utasításait. A lányokat beosztották egy-egy sorba, azon végig kellett haladni, és menet közben letörögetni a szárukról a kukoricacsöveket. Kaptunk egy fonott kosarat, abba szedtük a termést, amit aztán a fiúk a mezőn várakozó utánfutós traktorhoz cipeltek. Azt hittük, ellenőrzik majd, hogy teljesítettünk-e valamilyen normát, így hát iparkodtunk. Jól össze is vágta a kezünket a száraz kukoricalevél, de akkor ezzel sem törődtünk. Másnapra azonban megbátorodtunk, harmadnapra még inkább, és egyre lazábban végeztük a feladatot. Attól persze még így is leizzadtunk a magas nyakú blúzban, pulóverben, amit a szeptember végi hajnalok hűvössége miatt nem hagyhattunk otthon. De amikor eljött az uzsonnaszünet, és letelepedtünk a fűbe falatozni..., hát, az mindent megért. Kínálgattuk egymást az elemózsiával – volt, aki süteményt is hozott, és körbeadta –, közben beszélgettünk, viccelődtünk. Aztán megegyeztünk, hogy másnapra ki mit hoz otthonról, hogy minél változatosabb legyen a „menü”. Ezeken az együttléteken nem voltak szerepjátékok, megfelelési stratégiák, csapzottan, fáradtan, mégis jókedvűen valamennyien önmagunk tudtunk lenni. Azt hiszem, ott, a kukoricatáblák tövében váltunk igazi közösséggé. A későbbiekben aztán a munkavégzést is elviselhetőbbé tettük, és ehhez egy-két csínyt is elkövettünk, például azért, hogy ne legyen olyan nehéz a kosár, a letört kukoricacsövet átdobtuk vagy átcsúsztattuk a szomszéd sorba, ahol egy másik osztály diákjai tevékenykedtek. De másféle kalandokban is volt részünk. Egyik reggel, ahogy lepakolt minket a busz, megdördült az ég, és zuhogni kezdett az eső. Persze a járművünk már messze járt, és mivel délutánig városi járatként üzemelt, a sofőrnek eszébe sem jutott visszatérni értünk. Ültünk a nyílt mezőn, a szerencsésebbek kapucnis kabátban, a többség egészen kiszolgáltatva az időjárásnak. De ebben a helyzetben is feltaláltuk magunkat. Elhatároztuk, hogy kukoricát sütünk, és valahogy sikerült is tüzet raknunk. Igaz, nemsokára ki is aludt, és alig pár szem sült csemegén kellett osztoznunk, de így is – vagy talán épp ezért – varázslatos délelőtt volt. 

– A következő három évben is kukoricaszedéssel kezdtétek a tanévet?

– Egyszer paprikaszüret is volt. Na, azzal sokkal nehezebben boldogultunk, mert egyfolytában hajolgatnunk kellett. Mindig arra vártunk, hogy egyszer majd Bátosra is elvisznek almát szedni – látod, a vágyott helyszínre pontosan emlékszem –, de erre sosem került sor. Viszont más iskolák diákjaitól hallottuk, hogy a bátosi munka nem volt éppen egy leányálom, mi több, nehezebb volt a kukorica betakarításánál, arról nem is beszélve, hogy ott már tényleg komolyan vették a norma teljesítését és azt, hogy milyen állapotban kerül a gyümölcs a kosárba.

– Biztos vagyok benne – szakította félbe barátnőm a hirtelen beálló szusszanásnyi csendet –, hogy sok „aranykorbeli” tizenéves inkább nyűgként élte meg az őszi mezei munkát, de én a legkedvesebb emlékeim között tartom számon azokat a heteket. A kezemen, arcomon egyre szaporodó kukoricalevél-nyomok, a hajnali didergés, a déli verejtékezés mind hozzátartozott ehhez az életérzéshez. Akkor persze nem tudatosult bennem, de most már pontosan tudom, hogy ott, a kukoricaföldeken fontosabb tanórákon vettünk részt, mint előtte vagy utána bármikor. A lecke ugyanis önmagunkról és egymásról szólt.