Éjjeli utakon
2018-06-19 14:51:21
- Nagy Székely Ildikó
Mindig beszélgetni próbált a kliensekkel, és pár udvarias, „bemelegítő” kérdés után azt is megtudakolta, honnan érkeztek, meddig maradnak.
Zoltán mindig késő este indult útnak. Sárga taxija, mint sötétedés után ébredő nagy, fényes bogár, suhant a budapesti utcákon, amelyek soha nem csendesednek el igazán. A műszakot legszívesebben a Keleti pályaudvar környékén kezdte. Nemcsak üzleti megfontolásból várta a hátizsákos, bőröndös csapatok felbukkanását, az is fontos volt számára, hogy a Brassóból érkezett vonat utasait szállíthassa ideiglenes vagy állandó otthonukba. Mindig beszélgetni próbált a kliensekkel, és pár udvarias, „bemelegítő” kérdés után azt is megtudakolta, honnan érkeztek, meddig maradnak.
– Bármennyire furcsa, soha nem éreztette velem senki, hogy tolakodó lennék. Az elmúlt években egyre inkább meggyőződhettem arról, mennyire vágynak az emberek a kommunikációra, és a vonatról leszállóknál félnapi zsibbasztó zötykölődés után ez még erőteljesebben kifejezésre jut – magyarázta beszélgetésünk elején.
– Van jelentősége annak, hogy éppen Erdélyből érkező utasokat szállít? – tudakoltam.
– Van, kezicsókolom – mondta gondolkozás nélkül, mint aki találkozásunk pillanatától erre a kérdésre várt. – Három évtizede jöttem el abból a Hargita megyei faluból, ahol életem első tizennyolc évét töltöttem. A nyolcvanas évek vége felé nagyon elszabadultak már az indulatok mifelénk, ezt maga is jól tudja, nem kell magyarázzam. Amikor nagykorú lettem, kirajzolódott előttem a kötelező katonai szolgálat rémképe. Semmiképpen sem akartam a román hadseregnél szolgálni, tudtam, milyen bánásmód vár ott a magyar fiatalokra. Az egyik osztálytársamnak Szolnokon voltak rokonai, elhatároztuk, hogy valamiképpen megpróbálunk kijutni hozzájuk. Egy este összepakoltuk a legszükségesebbeket, és útnak indultunk. Senkinek nem szóltam, még édesanyámnak sem, mert tudtam, hogy kétségbeesik, ha kiderül, mibe vágtam a fejszémet.
– Nem félt?
– Abban a felfokozott lelkiállapotban eszembe sem jutottak az esetleges következmények, így félelmet sem éreztem. Szabadoknak, legyőzhetetleneknek éreztük magunkat. A nagylaki határátkelőig az osztálytársam unokabátyja vitt el autóval. Ott megvártuk, amíg besötétedik, aztán átúsztunk a Maroson. Ezt így most könnyű mondani, akkor viszont emberfeletti erőfeszítésre volt szükségünk. A Jóisten segítsége nélkül minden bizonnyal vízbe fúlunk, vagy lelőnek. Utólag rengeteg tragikus esetről szereztem tudomást, tulajdonképpen csak akkor fogtam fel, mire vállalkoztunk.
– Mikor vették fel a kapcsolatot az otthoniakkal?
– Csak miután megérkeztünk az osztálytársam hozzátartozóihoz. Nem tudták, hogy jövünk, a lehallgatott távbeszélgetések korában nem is mertük volna értesíteni őket. Ettől függetlenül már akkor értettek mindent, amikor ajtót nyitottak. Rendkívül jóságos, melegszívű emberek voltak, engem, az idegent is éppen akkora szeretettel vettek körül, mint a rokon fiút. Amikor édesanyámat felhívtam, sírógörcsöt kapott. Csak annyit mondtam neki, hogy jól vagyok, minden rendben, és amint lehet, jelentkezem. Másfél év múlva, a rendszerváltás után találkozhattam újra vele.
– Hogyan indult a magyarországi élet?
– Főleg munkakeresés szempontjából volt nehéz. A tartózkodási engedély megszerzésénél döntő szerepet játszott a befogadó család, amelynél csaknem egy évig laktam, de az állampolgárság elnyeréséig még hosszú volt az út. Állandóan a munkalehetőségeket vadásztam, dolgoztam takarítóként bevásárlóközpontban, mosogatóként vendéglőben. Amint anyagilag kicsit megerősödtem, béreltem egy szobát a városban. Az osztálytársam rokonai váltig ismételgették, hogy nagy a lakás, elférünk, maradjak, amíg jónak látom, de nem akartam visszaélni a jóságukkal. Albérletben lakni anyagilag megterhelő volt, de legalább kezdtem újra embernek érezni magam.
– Mikor került Budapestre?
– A kilencvenes évek közepén, nősülés után. Akkoriban pincérkedéssel kerestem a kenyerem, munka közben ismertem meg a későbbi feleségemet is, aki éppen a szolnoki rokonainál nyaralt. Ő pesti lány volt, nem is akart kiszakadni a nagyvárosi miliőből, így természetes volt, hogy én megyek utána. Kezdetben a szüleinél laktunk, de ott sehogy sem találtam a helyem. Az első perctől éreztem, hogy lenéznek, elégedetlenek velem anyósomék, így, amint alkalom adódott, albérletbe költöztünk. Közben elkezdtem taxizni, szabadidőmben fuvarokat vállaltam. A lányunk születése előtt pár hónapig Ausztriában dolgoztam, azt hiszem, akkor sikerült végképp a saját lábamra állnom. Miután hazajöttem, bankkölcsönből lakást vásároltunk, azután mintha minden könnyebben ment volna. Beleszerettem az éjszakai taxizásba, azóta is ez a létformám. Sötétedés után sokkal kevésbé zsúfoltak az utak, valósággal fellélegzik a város. Ilyenkor számomra felüdülés vezetni. Hajnalban hazamegyek, délig alszom, aztán estig a család rendelkezésére állok.
– Erdélyben még járt, jártak az elmúlt években?
– Minden évben egyszer hazalátogatok, olyankor a család is velem jön. Rendszerint úgy intézem, hogy édesanyám születésnapjára menjünk, augusztus elején. A lányom elsőéves egyetemista, már teljesen függetlenedett tőlünk, de amikor Erdélybe indulunk, mindig velünk tart. Azt mondja, valami különös, megfogalmazhatatlan vonzalmat érez a hely iránt.
– Eszébe jutott néha, milyen lett volna az élete, ha másként dönt annak idején, tizennyolc évesen?
– Sokszor, de mindig elhessegettem magamtól az ilyen gondolatokat. Meggyőződésem, hogy semmi sem történik ok nélkül, és valamiért nekem ide, ebbe a sokáig idegen világba szólt a „jegyem”.
