Ha legközelebb látlak, el fogom neked mondani élőszóval is, miért van szükség még egy-két hídra, amely a Maroson átível. Ugyanis ez a terv ismét felmerült. Előtérbe tolakodott a szükségszerűség. A hid(ak) kiáltó hiánya.
Az jutott eszembe ránézve a városra, hogy eredetileg Vásárhely kétparti város volt, amennyiben a mai főtér helyén vagy kicsit odébb folyt el a folyó, és a népek a két parton telepedtek meg. Az okosabbak, előrelátóbbak, az ügyesebbek és ügyeskedők, a telekspekulánsok, akik az ókor óta végigkísérik az emberiség történetét, a folyó bal partján, a magasabban fekvő részeken telepedtek meg, míg a balgák, későn jövők, szegények, fantáziát nélkülözők, az áldozatok és az áldozatok szerepében önmaguknak (és a nagyközönségnek) tetszelgők a jobb partra szorultak, fanyalodtak. Ezt a partot rendszerint tavasszal, hóolvadás után – és ekkor még szó sem volt az erdők esztelen kiirtásáról, hiszen akkor miért nevezték volna földünket Erdélynek? – elöntötte az árvíz. Kiöntötte őket, eláztatta, elvitte mindenüket. Valahogy átvergődtek a túlpartra vagy inkább az innensőre.
Aztán a természet megkönyörült rajtuk, a Maros a jobb partot folytonosan rombolta, míg a bal partot termékeny hordalékával folyamatosan növelte, és ily módon a folyó századok alatt észrevétlenül eltolta medrét, míg kialakult a főtér és környéke, ahová be lehetett rendezni a piacot, fel lehetett építeni egy első városházát, és a jobb partiak időről időre csapatostul, bíróstul, esküdtektül és jószággal együtt egész falvakkal költöztek be a városba, így növelve a népességet. Az elhagyott házakba újak jöttek, akik továbbra is elszenvedték az árvizeket, és szegények maradtak akkor is, amikor a város benyelte Remeteszeget és Hídvéget.
Aztán előállt az helyzet is – mint tudjuk, a város múltjából –, hogy Borsos Tamás várat épített szeretett polgárainak, és a polgárok ügyesebbje, gazdagabbja, előkelőbbje, ravaszabbja, előrelátóbbja stb. egy-egy házat, telket vásárolt, szerzett, ravaszkodott ki a vár kicsiny területén, ahol szimbolikusan várlakó lett, tehát magára vonatkoztatta a szabad királyi városi privilégium kedvező előírásait. Sőt csakis magát tekintette Székely-, alias Maros-Vásárhely hütös polgárának. Akik pedig csak az alsóvárosban (nem downtown), elővárosban laktak – a többség mezővárosi volt, vagyis egy fallal körül nem kerített település egyszerű, kiszolgáltatott lakója maradt. Igaz, a védettebb bal parton.
Közben a város terjeszkedett, de csak egy igazi hídja volt a Maroson át, vagyis több szakaszból álló híd haladt át a több ágra szakadt folyó felett, amelynek egyik vagy másik végén, esetleg középen a híd végén vámot szedtek. Ez volt a vámoshíd. Aztán rendezték a folyó medrét egy újabb nagy árvíz után, ezúttal mérnöki segítséggel, és egy ágba terelték a Marost, fölötte pedig átfeküdt a túlpartig a Bodor hídja, avagy a Nagyhíd. (Egyéb neveitől most eltekintünk.) És a város, bár kétparti volt tulajdonképen, mégiscsak a bal part számított igazán Marosvásárhelynek. A többi előváros, külváros, kültelek, szatelittelepülés volt. (Sértődés ne essék…)
Aztán gondoltak egy nagyot a várostervező főhatóságok Bukarestben, és a városra ráerőltették az Egyesülés negyedet, és odatelepítettek egy kisvárosnyi embert. Ahonnan csak egy, a régi-új Nagyhíd vezetett a Kossuth utcán át a város szívébe. Amely, hamar kiderült, szűknek, kevéssé áteresztőnek bizonyult.
Felmerült egy újabb híd terve, ami ellen a bal part önzése és nyugalomféltése hadakozni kezdett, látszólag sikerrel. Pedig arra a hídra fölöttébb szüksége van a városnak. El kell fogadni azt a tényt, hogy Marosvásárhely kétparti város. Mint Budapest vagy Kolozsvár, Párizs vagy Prága. Csak félszeg. Amott a felsorolt településeken természetesnek veszik, hogy hidak kötik össze a balt és a jobbot, sokkal inkább, mint a politikában. Ezért áldozatokat hoztak. Ideiglenes pontonhidakat építettek a háborús károk, bombázások után. Kompszolgálat is volt, bátor és izmos révészek vitték át a réven a fogyasztókat, jármíveket. A hídavatás ünnep volt. (Vesd össze Arany János azonos című költeményével.)
Vásárhely esetében bizonyos, hogy akárhol épülne meg a város közigazgatási területén belül a híd, a zavartalan, egyre növekvő forgalom érdekében bontani kell, házak vagy utcák esnek áldozatul. Ami egy ilyen városvédőnek, mint e sorok írója, fájni fog, de elismeri, hogy férfiasan el fogja viselni az érzéstelenítés nélküli műtétet.
Csak az áldozatul esett utcák, terek lakóinak felajánlott lakásokkal, civilizációs létesítményekkel, pontos közlekedéssel lehet valamennyire kompenzálni a veszteseket. Tehát az építkezés szükséges. Munkát ad sokaknak. Már ha akadnak munkások a városlakók között, és nem azon siránkoznak, hogy megint mennyi gyüttmenttel többült a népsűrűség, hogy Vásárhely nem a régi.
A hidakat meg lehet építeni magasan, úgy, hogy lábakon, pilléreken álljon a szárazföldön is, s hangtompító falak védjék kétoldalt. Vannak megoldások. A siránkozás és a vétó terméketlen válasz, és az elszigeteltség fenntartásának kedvez. Elégedetlen kisebbséget szül. Városon belüli egyenetlenséget. És akkor hogy érvényesül az egyenlő bánásmód elve, amelyre oly kényesek vagyunk?
