Egyházunk levéltárainak kifosztásáról
Ez kétszer is végbement, ha nem háromszor, a kommunista diktatúra idején.
Ez kétszer is végbement, ha nem háromszor, a kommunista diktatúra idején.
Mivel ismét aktuális a visszaszolgáltatás ügye, megpróbálom tömören vázolni, hogy miként is jutott hajdan a román állam ezen kultúrértékeinkhez.
Teszem ezt kizárólag annak az egy egyházközségnek a levéltárát illetően, amelyet Sáromberke református lelkészeként és levéltárosaként negyvenegy éven át őriztem, rendszereztem és mindenki számára áttekinthetővé tettem. Ahogyan a hatóságok eljártak ebben az akcióban Sáromberkén, az nagyjából jellemző egész Maros megyére.
Az első kifosztás 1950-ben volt, amikor az egyházi anyakönyveinket vitték el a községi megbízottak, belügyminiszteri rendelkezés alapján. Egyfajta rekvirálás volt ez, úgy is mondhatnánk, hogy az 1896 előtti anyakönyvek
„államosítása”. (1895. okt. 1-jétől veszi kezdetét az állami anyakönyvezés.) Ha lett volna egy kis becsület a hajdani sztálinista diktatúrában, akkor ezeket az anyakönyveket könyvkötői szakértelemmel le választották volna, és csakis az 1896 előtti részt vitték volna el. Ehelyett azonban az egész kötetet „lefoglalták”. Sáromberke esetében az 1907. évben záródtak az anyakönyvi kötetek. De Erdőszengyel fíliában 1949-ben. Tehát a kis egyházközségek vagy fíliák anyakönyveinek elrablása még nagyobb kárt okozott egyházunknak.
Csak mint különös furcsaságot jegyzem meg, hogy a sáromberki parókián felvett átadási-átvételi jegyzőkönyvet a levéltáros, azaz a tiszteletes úr nem írta alá.
(1950!)
A második kifosztásra 28 év múlva, 1978-ban került sor. De ennek az akciónak az ördöge már zavaros és ellentmondó rendelkezések tömkelegéből bújt elő.
Cseles félrevezetéssel és megfélemlítéssel hajtották végre olyan állami megbízottak és egyházi vezetők, akik erre kaphatók voltak.
Az Állami Levéltár megbízottja áttanulmányozta egyházközségi levéltárunk anyagának lajstromkönyvét, és kiválogatta azokat az irományokat, amelyeket aztán a marosvásárhelyi esperesi hivatalba behozni elrendelt. A kiválogatási szempont egy fondorlatos fogalmi tág zsák alapján ez volt: „iratok és levéltári darabok, melyek nincsenek közvetlen kapcsolatban az egyházak tevékenységével”. Hát elsősorban az egykori egyházi-iskolai ügyiratok soroltattak ezek közé.
Presbitériumunk határozata és saját lelkiismeretem ellenére én is beálltam a megfélemlítettek sorába, és egy bőröndnyi irattal megjelentem esperesi hivatalunkban. Minden lelkészt utasítottak, hogy saját kezűleg írja meg a jegyzőkönyvet, miszerint a kért és behozott anyagot átadta az Állami Levéltárnak. Néhányan ellenálltunk, és csak úgy voltunk hajlandók az átadást megírni, hogy az anyagot – ideiglenes megőrzésre – átadtuk a Marosvásárhelyi Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának. Az Állami Levéltár megbízottja cinikusan jegyezte meg: „tiszteletes uram, azt ír, amit csak éppen akar, a dolgok úgyis mennek a maguk kijelölt útján”. Meg kell azonban jegyeznem, hogy levéltári iratainknak bármely módon való kicsikarása vastag törvénytelenség volt a lelkipásztorok részéről éppúgy, mint az akkori román állam részéről.
Ami ezután történt, az már egy sátáni praktikával megszerkesztett forgatókönyv. Az egyházmegye minden felhatalmazás nélkül, az egyházmegyei levéltáron keresztül, átadta az anyagot az Állami Levéltárnak (asszimilált kollaboráció).
A csellel átjátszott és az állam kezébe került irattári anyag jelenleg az Állami Levéltár Maros megyei fiókjában van.
Az „új világ” kezdetén én is, akárcsak sokan mások, reménykedtem abban, hogy a rendeletek szeméthalmazában rejtőzködő ördögöt ki lehet űzni fedezékéből.
Beadványban követeltem a megyei levéltártól, hogy adják vissza azt, ami a miénk és amit ők elcsentek. „Jogos cselekedetüket” egy 1971-ből származó és még mindig érvényes rendelettel igazolták, és tudtomra adták, hogy nem szolgáltatnak vissza semmit.
Én pedig vívtam tovább a magam szélmalomharcát, írogatván a beadványokat.
Vigaszt végül is Kányádi Sándor szavaiban leltem: „egy beadvány egyszer majd megér sok kiadványt”.
Nagy Géza sáromberki nyugalmazott ref. lelkész
