Egy tanár az Ebhátról
2012-08-31 13:02:23
- Kiss Székely Zoltán
A tanár úrnak soha nem volt bankba fialó pénze,
s hónap végén csak háromnegyed fekete kenyeret vett
A tanár úrnak soha nem volt bankba fialó pénze,
s hónap végén csak háromnegyed fekete kenyeret vett
a Bolyai téren a kenyérüzletben. Nem volt hétvégi háza, telke sem volt.
Lelke volt. Meg ráncai. Az akkori nemzedékektől, s a régebbiektől.
Életét dolgozatok, vizsgák, diákversenyek bútorozták be.
Divat s változásai sohasem érdekelték, nem érdekelhették.
Drágaköveket csiszolt fényesre, mások fénytelen köveire lehelt csillogást.
Őmiattuk saját vagyonát váltogatta aprópénzre, saját gyermekei idejét herdálta.
Nap nap után a hegyesedő holdsarló világánál köszönt el
soha be nem fejezhető munkájától, csillagok aranyporával
szárítva aláírását egy-egy jobban sikerült diákdolgozat alatt,
remélve az elvetett mag csírázáscsodáját.
Néha keserűen csillogott szemüvege, ha valamely egykori diákja, holmi
kinevezés bársonydobozát belakva, előszobán felejtette, mint divatjamúlt dísztárgyat.
Ritkán halovány mosoly járta át orcáját, a termés csodálásának mosolya,
ha egy ismeretlen az utcán kalapját emelve utána szólt: – Jó napot tanár úr, én vagyok...
Éveit nem a személyazonosságija után számolta, csupán a nem változók kora után,
azoké után, akiknek évei az iskolapadokban virágoztak éppen.
Egy nap meglepetten állapította meg, hogy nyugdíjba kell vonulnia, s nem értette,
két könnyebb agyvérzés után az agya miért zakatol még mindég, mint ifjúkorában.
A tanár úr másokat tanított hittel hinni, akkor is, mikor becsapták őt,
megtartani, mit mások már eldobnának: óherbáriumot, utcanévtáblát, harangszót,
felállni az eltipratásból, mosolyogni belső zokszó mellett,
kályhák melegét sugározni zimankós időkben.
Valaki fenn a tanár úrnak a Fény forrásainál tartott helyet, zöldellő pázsiton,
honnan lefelé nézelődhet lelkéből lelkedzett gyermekeit szemlélve.
A tanár úr az Ebháton lakott. Onnan vitték ki lucfenyője alá zöldellő pázsitnak.
Virágokat vinni gyepére tanítványainak joga.
