Egy színházi trükk
2025-04-28 15:00:00
- Kuszálik Péter
Zord idők járnak. Az óvatosabbja be sem kapcsolja a tévét, rádiót; az újságot is csak akkor veszi kézbe, ha ablakot kell mosni. Nekem lapoznom meg figyelnem kell, hisz’ vállalt feladatom, hogy az olvasókat pallérozzam…
Az újságban többször is olvastam egy rendezvényről, ezért április 11-én besétáltam a Színházba, ahol líceumi diákok verseket olvastak föl a költészet napja alkalmából. Kb. három osztálynyi klapec várta, hogy a világot jelentő mikrofon elé léphessen, s mikor láttam, hogy délig nem jutok oda: lemondtam a szereplésről. Három József Attila-verssel készültem: Anyám, Levegőt! és Mondd, mit érlel annak a sorsa. Ebből is megtudható: a jó versek barátja vagyok, de manapság már csak klapanciákat írnak. Száz versfaragóból csupán ketten-hárman írnak olvasható költeményeket. Örvendek viszont annak, ha a diákok jó verseket olvasnak: magyar költőktől. Azt se bánnám, ha az érettségi vizsgán verseket idéznének, de az oktatásügy elbaltázta a direkciót, mert ott mostanában a kompetenciakritérium divatozik. Mennyivel hasznosabb dolog lenne versismereti vetélkedőket tartani: a tanci felolvasná egy verssor töredékét, a diákok leírnák a folytatást, a vers címét és a költő nevét, majd kiértékelnék a válaszokat. A végén mindenki kapna egy dúsan megpakolt szendvicset. Egy darabig még itt a városban is voltak budapesti mintára összeállított „Lyukas óra”-estek, most már nincsenek. (Mi hiányzik hozzá? „Valami nincs sehol” – nos, ez kinek a verséből van?) Néhány példa, tessék próbálkozni: „szegény tatár”; „tavaszodik, lágy az idő”; „a kis szobába toppanék”; „róka szava kicsit ér”; „hitványabb Nérók még seholse éltek” stb. (Válasz ismeretlen kérdezőnek: azért lenne jó versek által gyarapítani a diákok szókincsét, mert Arany Jánostól 23 ezer szót lehetne megtanulni, az internetről még ezret sem.)
József Attilától már csak egy lépés a politika, mert hát – miért is tagadnánk – versek nélkül még forradalmi szikrát sem lehet csiholni. Itt van a Levegőt! című vers, amiről csak most tudtam meg (az interneten kotorászva), hogy egy ’hatalmi beavatkozás’ apropóján született. 1935-ben az „országgyűlési választásokon szándékosan erőszakkal megbuktatták Bajcsy-Zsilinszky Endrét a saját falujában, Tarpán. Az emberek félelmére alapoztak” – így olvastam a blog.verselemzés honlapon. Elég sutának találom ezt a historizáló szószt; ha én bíráltam volna a kéziratot, akkor kihúzom a „szándékosan erőszakkal” szavakat, mert ’véletlenül’ vagy ’tévedésből’ még az osztály rossz tanulóját sem szokták megbuktatni. Ilyen magyarázat következik: „A fasizmus akkor nőtt és virágzott, és voltak népboldogító, nagy kérdésekre választ adó, szociális motívumai is. Tehát úgy indultak, hogy voltak benne szép eszmék is. De aztán a terror, a felsőbbrendűség gondolata, a szélsőségesség fenevaddá tette.” Bár jogosan kárhoztatja a túlzásokat, a szöveg eléggé pongyola: 1935-ben nácizmust kellene emlegetni, tekintve, hogy Hitler 1934-től már diktátorként vezette Németországot. Bajcsy-Zsilinszky 1930–38 között a Nemzeti Radikális Pártban politizált (1935-ben a párt színeiben egy másik személy jutott be a parlamentbe, nem ő – ennyi volt a „megbuktatás”), majd a Független Kisgazdapártban. Zsilinszky baloldali lett, ezért a nyilasok végezték ki 1944 karácsonyán. A rend kedvéért a bírósági eljárást is eljátszották, de Radó csendőrszázados tanúk előtt azt közölte a politikus feleségével: „ha Zsilinszky ezzel az üggyel megússza a halált, akkor a bíróság tagjai fognak lógni” (Wikipedia). A nyilasok (= a nácik neveltjei, a politikai jobboldal szélsőséges csoportja) kedvenc módszere: a nekik nem tetsző emberek kivégzése. Nem a harctéren, a háborús szabályok szerint (puskával fölszerelt, egyenruhás katonák – egymás ellen), hanem csak úgy, a kőbaltás hagyományok szerint. Ezt a módszert a baloldal szélsőségesei (a kommunisták) is használták. A magyarázat egyszerű: a szélsőséges balosok a politikai kör túlsó oldalán a jobbosokkal találkoztak, és tapasztalatot meg módszert cseréltek. Az ingük színe különbözik: fekete, barna vagy zöld, ám a módszereik nem különülnek el annyira. Vörös- vagy nyilasterror – egykutya. (Menekülj előlük, mert nincs rajtuk szájkosár!) Úgy vélem: ha Zsilinszky a jobboldalon fejezi be a háborút, akkor a szovjet népbíróság köttette volna föl.
De nézzük magát a verset. A negyedik szakasz: „Számon tarthatják, mit telefonoztam/ s mikor, miért, kinek./ Aktába írják, miről álmodoztam,/ s azt is, ki érti meg./ És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,/ előkotorni azt a kartotékot,/ mely jogom sérti meg.” No igen: 1935, Horthy-korszak. Ez a jelenség a Ceau-rezsimre is pászolt, csak nem volt szabad beszélni róla; de Harag Györgynek sikerült. Nagy Istvánnak egy korai darabját vitte színpadra 1971 tavaszán, s abba úgy tudta berakni a verset, hogy meggyőzte a cenzort: az Özönvíz előtt című dráma a gaz kapitalista rendszer fojtogató légkörét idézi, semmi köze a virágzó és folytonos tapsorkánt generáló szocializmushoz. Manapság is ez van: a hatalom szorgalmasan figyelteti a polgárai beszédét, mozgását és gondolatait. Aki pedig digitális arcfelismerő (vagy az információs hálózatokat lehallgató) rendszereket gyárt, az dupla hasznot kaszál, mert a jobb- és a baloldali hatalmak egyaránt megvásárolják a találmányát.
József Attila hasonló tónusban folytatja: „Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,/ aki alattomos./ Sem népet, amely retteg, hogyha választ,/ szemét lesütve fontol sanda választ/ és vidul, ha toroz” – de ezzel még nincs vége. Tessék megkeresni és elolvasni: ától cettig.
