Egy jó tanács, amit sajnos nem fogadtam meg, avagy szilveszterre való puncs

Egyszer egy majdnem baráti társaságban, enyhe sörözés közben azt a tanácsot kaptam valakitől, nevét nem árulhatom el, hivatali titoktartás (v.ö. gyónási titok) kötelez erre, hogy én csak ne humorizáljak írás közben. Helyette sem. Azt nem mondta meg, miféle indok alapján hozta meg döntését, de abban biztos lehetek, hogy ő csupán szerényen és személytelenül egy szakértői testület véleményét tolmácsolja számomra közérthetően, ugyanis már korábban is kaptam néhányszor rejtett, álkulcsos és kódolt üzenetet, de eltompult érzékkel és felfuvalkodottan (botorul) nem értettem meg, ezért volt szükség arra, hogy drasztikus őszinteséggel tárja fel a helyzetet előttem. Nem akar, dehogyis akar ő megbántani engemet, tudja, hogy nagyon bírom a kritikát, de higgyem el neki, hogy benne szikrányi rosszindulat, irigység, pikkelés vagy szellemi merényelés sincsen, és akik rábízták ezt az üzenetet, azok erkölcsi nemessége kikezdhetetlen, mint a háromnapos kenyéré az ünnepek után.

Na és, legyek tán komor, savanyú, gyomorkeserű? – kérdeztem megszeppenve, sőt még egy kicsit makacskodó törpeviháncban, tán olyan legyek, mint egy TASZSZ hírügynökségi jelentés? 

Ez nem volt túlságosan szellemes, jegyezte meg az üzenethordozóm, és különben is, ki értené meg manapság az efféle, „humorosnak” szánt visszavágást, mikor a legfontosabb híreket már régen nem a TASZSZ-tól vesszük át, azóta ui. előtérbe nyomultak, exkluzívvá váltak az ultragyors, infravörös objektív automatikus villámhíradások, lehallgatások és lefigyelések, GPS-es figyelemelterelők és mikrohullámú hírkisütő-állomások, szeperszonikus kommunikációs kifőzdék stb., és egyebként sem tudja egy mai huszonéves, hogy mi az a TASZSZ vagy klassz vagy b… Vagy maga az újság. Ő csak azt tudja, mi a jupiszi direkt meg a három perc szex után következő új puszi direkt udvarlás és bocsánatkérés nélkül.

Ez nem volt valami nemes és emelkedett, vonta össze a szemöldökét és a tanulságot tanácsadóm, mint Rózsa Sándor Flores Eduárd, miközben tovább ásta komoly elődei tavát, amelybe belenyomhatná a fejemet, hogy végre elhallgassak, vagy hogy búvárként a felszínre hozhassak további helytörténeti kincseket, pl. fel nem derített gyászeseteket, bűneseteket, alany- és tárgyesetet, részeshatározókról nem is beszélve (kinek mennyi volt az idén a részesedése az állami vagyonból), botrányokat, baljóslatokat, amelyek még nem váltak be, de ha felszínre hozzuk, akkor előbb-utóbb beteljesítik hivatásukat mint önbeteljesítő jóslat, mint önműködő közvécé, mint öneltett befőtt... Mint egy felhúzott/hízott és lejárt közhivatalnok.

Ekkor állt fel és hagyott faképnél, amelyet azóta is nézek. Szerencsére nem valami videoinstalláció, nem is egy tucatnyi falra felhányt autentikus légypiszok, amit egyszer egy képzőművészetileg képzett jelenség hosszan magyarázott nekünk, népes közönségének, habzó tudattal ecsetelve „a kommunikációs hiátusból származó kontinuum térelméleti csapdahelyzetét”, s mi ott álltunk becsapva, mintha kedvencem, Andersen János Kerestély úr meséjének szereplői lettünk volna, vagy mint egy beváltatlan választási ígéret haszonélvezői a jövőből. 

A fakép hazai fából készült, honi faragók fúrták-faragták, ragozták, hordozták kiállításról kiállításra, nyerték el véle a népművészet mestere címet. Egy komor újságot ábrázol, amely elfelejtett mosolyogni. Vagy mosolyt fakasztani. Éppen olyat, mint amilyent tanácsadóm várna el tőlem.

Ezért fogadjátok őszinte szeretettel nyújtott jókívánságomat: Jövőre veletek, ugyanígy.