Egy híradó Szellő Istvánnal

Egy újságíró, akit évtizedek óta ismerhetünk a képernyőről, és akinek a munkája a televíziós hírműsorok világában meghatározó szerepet tölt be: Szellő István, az RTL híradó első műsorvezetője, 1997 óta a televízió munkatársa, először nyilatkozott az erdélyi sajtónak, a Marosvásárhelyi Rádiónak és lapunknak.

Szellő István az RTL előtt a Magyar Televíziónál dolgozott, ahol szerkesztő-műsorvezetője volt többek között a Panoráma című külpolitikai magazinműsornak. A műsorvezető lassan 30 éves RTL-es pályafutása alatt tudósított az orosz, és kétszer az amerikai elnökválasztásról. Riportfilmet készített a polgárháború sújtotta Sierra Leonéban a gyerek katonákról és a véres gyémántokról. A Közép-afrikai Köztársaságban Bocassa császár örökségéről forgatott, valamint a XXI. század és a Házon kívül című műsorokba is készített riportokat. Szellő István tehetséges sportoló is, sokáig a Budapesti Honvéd párbajtőrvívója volt, de a teniszért is rajong.

– Mindig is újságíró, műsorvezető szerettél volna lenni, vagy más irányba is nézelődtél? Tudtommal élsportoló voltál vívásban.

– Igen, szerettem volna mindenféleképpen vívni. Az ember gyerekkorában elgondolkodik azon, hogy lehetne akár mozdonyvezető – például én, mert imádtam a vasutat –, imádtam a repülőgépeket, sokáig pilóta szerettem volna lenni. De miután elindultam a sportvonalon, azt találtam ki, sportújságíró szeretnék lenni. Végül adódott egy lehetőség, amelynek következtében Prágába mentem egyetemi képzésre, ahol egyre távolabb került tőlem a sportújságírás. Édesanyám egyébként a televíziónál dolgozott, a gyerekműsoroknál volt szerkesztő, az Esti mesének is ő volt a vezetője. Édesanyám révén nagyon sokat jártam be a televízióhoz, megismerkedtem az ottani élettel, az emberekkel, és nagyon megtetszett nekem ez az egész világ. Megfogott a légkör, úgyhogy később, az egyetemi évek alatt gyakorlatoztam a Magyar Rádió Krónika szerkesztőségének belpolitikai és a külpolitikai osztályán, különböző riportokat készítettem. Amikor kitört a bársonyos forradalom az akkori Csehszlovákiában, én még javában egyetemista voltam Prágában. Adódott egy lehetőség, hogy Alexander Dubčekkel (szerz. megj.: szlovák kommunista politikus, rövid ideig Csehszlovákia vezetője, a prágai tavasz kulcsfigurája) készítsek egy interjút, amit megszerveztem magamnak a rádióban és a televízióban. Pozsonyban tehát elkészült Dubčekkel a beszélgetés, életem első tv-interjúja, ami le is ment a Panoráma című műsorba, és utána gyakorlatilag egyenes volt a pálya.

– Elég sok haszna volt annak, hogy Prágában tanultál, és jól beszélsz csehül, készíthettél interjút az íróból lett államelnökkel, Václáv Hávellel és a világhírű íróval, Bohumil Hraballal. Miért voltak ezek a beszélgetéseid történelmi jellegűek? 

– Igen, valóban ez egy történelmi korban volt, és történelmi jelentőségű beszélgetés. Václáv Havel a Charta ’77 mozgalom egyik alapítója volt annak idején, és őt mint ellenzékit üldözték. Egészen véletlenül ismerkedtünk meg: az egyetemünk mellett volt egy kávéház, úgy hívják, hogy Slavia, most is ott van, ahol elég sok időt töltöttek az egyetemisták. Ültem egy asztalnál a csoporttársaimmal, nálam volt egy magyar újság, amit olvasgattam. Majd megszólított a mellettünk lévő asztaltól egy ember, hogy megnézhetné-e azt a lapot, mert vele van abban egy interjú. Mondtam, természetesen, átült, odaadtam neki az újságot, mire a csoporttársaim felugrottak, és pánikszerűen távoztak. Amikor visszaértem az egyetemre, akkor azt kérdezték, miről beszélgettem Václáv Havellel. Úgyhogy ez volt a megismerkedésünk apropója, és innentől kezdve, nagy szerencsémre, Havellel valahányszor találkoztunk, vagy interjút kértem tőle, általában eleget tett ezeknek a kéréseknek. A másik meg Alexandr Vondra volt, aki később külügyminiszter is volt Csehországban, Havelnek nagyon jó barátja és régi bajtársa.

– Te rengeteget voltál terepen forgatni, meg tudósítani is. Hogy ne a legdrasztikusabbakkal kezdjük, amerikai választások, sorrendben: az ifjabb George Bush, Barack Obama és Donald Trump megválasztását is te közvetítetted, élőben. Hogyan néz ki egy ilyen élő közvetítés?

– Meg van határozva az a tudósítói poszt és az a pontos időpont, amikor neked meg kell jelenned egy helyen, ahonnan az élő tudósítást küldöd a saját televíziódnak. Egyeztetsz a saját munkatársaiddal, összeállítod nagyvonalakban azt, hogy mit kell tudni az aktuális helyzetről, ugyanakkor szerintem az borzasztó fontos, hogy mindig a saját szavaiddal mondd el azt, mit tapasztalsz a helyszínen, mit élsz át. Tehát ne csak a hivatalos dolgokat mondd, hanem gyakorlatilag alkoss egy színes képet arról a helyzetről, amelyben vagy. A tudósítások alatt oda kell figyelni: New Yorkban például, amikor az ember egy tetőn van, a hírügynökség épületének tetején, ahonnan gyönyörűen látszik az egész város, a tudósítói posztok egymás mellett, másfél-két méterekre vannak felosztva. Amikor én elkezdek beszélni, lehet, hogy mellettem elkezd beszélni ugyanabban a pillanatban élőben az olasz kolléga, a bal oldalomon a spanyol kolléga, az angol kolléga. Tehát mindenki egyszerre beszél, de egy pillanatra sem szabad kizökkenni.

– Hogy a drasztikusabb helyzeteket is említsük: a „véres gyémántok” – azaz a fegyveres konfliktusokat pénzelő gyémántkereskedelem – eddig közel 4 millió ember halálát okozta Angolában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Libériában és Sierra Leonéban. Ezekben a fegyveres konfliktusokban súlyosan sérülnek az alapvető emberi jogok, hiszen ezekben a háborúkban mindennaposak a gyilkosságok, a nemi erőszak és a kínzás. Sierra Leonéban 1991 és 2002 között több mint 50 ezer ember halt meg, több mint 2 millióan menekülni kényszerültek, és ezreket kínoztak, csonkítottak vagy erőszakoltak meg. Te hogy kerültél egy ilyen háborús övezetbe?

– Az RTL-nek forgattam, a XXI. század című műsornak, és adódott egy lehetőség, egyébként először magyar újságírónak és stábnak, hogy Sierra Leonéban forgasson; ez közvetlenül a polgárháború utáni időszak volt. Kimentünk, már a megérkezés sem volt egyszerű, Afrikáról tudni kell, hogy azon a részen akkor semmi nem volt kapható. Ami volt, és hozzá tudtál jutni, az elképesztően drága volt. Ez a polgárháború arról volt híres, hogy rengeteg ember végtagját levágták a lázadók. Egyszerűen fához kötözték őket, levágták a karjukat, levágták a lábukat. Eljutottunk egy olyan táborba, ahol olyanokkal találkoztunk, akik ezeket a szörnyűségeket megélték, saját bőrükön tapasztalták. Rettenetes körülmények között éltek ott emberek, ezt szavakkal le sem lehet írni. Forgattunk a gyerek katonákkal, a gyémántbányában – természetesen a helyiek segítettek a szervezésben. Ezek azok a gyerekek voltak, akiket elraboltak a családjuktól, és a 10-12 éves fiúk ugyanúgy harcoltak a lázadók oldalán, mint a felnőtt katonák. Mondanom sem kell neked, hogy amikor vége lett a forgatásnak, és fölültünk a repülőgépre, elképesztő nyugalmat éreztem.

– Nem féltél soha ezekben a háborús övezetekben? Természetesen gondolom, hogy szakmailag ez egy olyan anyag volt, ami meghatározó, a te nevedhez kötődik, de mégis nem volt benned egy hatalmas félelem, hogy ilyen helyre ellátogass? Ugye, ott volt például a délszláv háború is, ahol szintén forgattál.

– Ilyen helyzetekben hogyne félne az ember. Borzasztóan odafigyelsz mindenre. Például, amikor a délszláv háborúban autóztunk Eszék felé, és az út két oldalán kukoricás volt, akkor arra gondoltál, innen bármikor bárki megtámadhat téged. Ilyenkor mindig van az emberben félelem, ami leginkább akkor jön elő, amikor látod a sebesülteket, a halottakat. Az borzasztó, azt soha nem tudod elfelejteni. 

– Hol szereted jobban, a stúdióban vagy terepen?

– Nézd, a stúdióban is borzasztó izgalmas tud lenni: például ha adás közben történik valami, és nem a megszokott rend szerint mész, hanem figyelned kell a nemzetközi hírcsatornákat, kapod az utasításokat, a kollégák le-föl járkálnak, vágják az anyagokat, szerzik az újabb és újabb információkat – ez is rendkívül izgalmas. A terepen azért izgalmas, mert veled történnek az események, és egészen másképp tudsz beszélni ezekről. Szerintem mindenképpen fontos az, hogy terepen legyél, mert csak úgy tudsz igazából a stúdióban is beszélgetni, közvetíteni hitelesen ezekről a dolgokról, hogy már megéltél ilyeneket.

– Híradós műsorvezetőként a hitelesség kulcsfontosságú. Hogyan éled meg ezt a felelősséget nap mint nap, illetve mit jelent számodra a hitelesség?

– Szerintem az ember tulajdonképpen önmagát adja, én nem játszom el semmit a stúdióban. Inkább azt mondom, oda kell figyelni bizonyos dolgokra a híradón belül: a véleménynyilvánítás szigorúan tilos, a pártatlanság alap, tilos embereket meggyőzni valamiről. Nézd: ez vagy veled születik, vagy nem. Szerintem egy hiteles híradósnak, televíziósnak az a feladata, hogy csak  közvetítse a dolgokat a nézőknek, és a nézők döntsék el maguk, mit gondolnak az adott információról. Fizikálisan, szellemileg figyelni kell a nemzetközi hírcsatornákat, legalábbis én figyelem. Figyelni kell a híradós trendeket, mert sokkal gyorsabb a világ, sokkal több irányból kapnak az emberek híreket: miért fontos az, hogy téged nézzenek? – amikor az interneten már mindent el lehet olvasni, teszem fel magamnak a kérdést. Talán azért, mert a személyiséged vonzza a nézőket, és fontosak azok a magyarázatok, amelyek a híradóban elhangzanak, és világossá tesznek néhány dolgot. A híradózásnak az a lényege, hogy tűpontosan kell megfogalmazni dolgokat, és nagyon közérthetően.

– Mi a titka annak, hogy Erős Antóniával lassan 30 éve együtt vezetitek az esti híradót? Hogy-hogy ennyire jól működik ez a páros?

– Amikor Antónia jött annak idején a próbafelvételre, én már híradót vezettem. Megmondom őszintén, elkezdtünk beszélgetni, és gyakorlatilag onnantól kezdve egy nagyon-nagyon jó baráti és munkakapcsolat alakult ki közöttünk, amire nincs igazából magyarázat. 

– Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik televíziós újságíróként szeretnének érvényesülni?

– Nehéz tanácsot adni, most már úgy beszélek, mint a nagy öregek: amikor mi elkezdtük annak idején, akkor más volt. Lassúbb volt a televíziózás, a világ, és sokat tudtak velünk foglalkozni. Most már kevesebb figyelem jut mindenkire, szerintem. Ugyanakkor a fiatalok is sokkal türelmetlenebbek, nem másznak meg minden lépcsőfokot, nem szereznek kellő mennyiségű tapasztalatot. Szerintem türelmesnek kell lenni, és határozottan hivatást választani: sokan ebben a rohanó világban belekóstolnak a marketingbe, két hónapig ott dolgoznak, lehet, nem válik be. Akkor két hónapig egy kicsi dolgoznak egy szerkesztőségben, onnan is távoznak. Türelem és akarat kell. Nehéz dönteni, most már sokkal több a lehetőség. Kevés olyan fiatalt látok, akinek ehhez elég türelme lenne. Szerintem válasszanak hivatást, olvassanak nagyon sokat, lássanak világot, és nézzenek sok tv-műsort, sok riportfilmet, mert abból sokat tanulhatnak.