*Forrás: Erős Antónia Facebook-oldala
Kevesen mondhatják el magukról, hogy több mint két évtizede meghatározó arcai a televíziós híradózásnak. A következő beszélgetés több szempontból is különleges és exkluzív: Erős Antónia neve összefonódott az RTL televízió híradójával, és a műsorvezető először adott interjút erdélyi magyar médiumnak, a Marosvásárhelyi Rádiónak és a Népújságnak. Ezúttal nem csak a híradós szerepben látjuk, hanem személyesebb oldaláról is megismerhetjük. Szó lesz a média változásairól, a hitelesség fenntartásáról és fontosságáról, a szakmai kihívásokról, valamint az önismeret és a hivatás kapcsolatáról.
– Hol és milyen környezetben nőttél fel? Mik azok az élmények, amelyek a legjobban meghatározták a gyermekkorodat?
– Nagyjából ugyanazt tudom elmondani, mint egy nagyjából korombeli, akit most megállítasz az utcán: hogy a 70-es években milyen körülmények között nevelkedtünk. Az akkori, számunkra boldog békeidőnek tűnő időszakban, amikor éppen az emberarcú szocializmus közepén jártunk, semmit nem érzékeltünk abból, hogy milyen atrocitások érhették a szüleinket vagy a környezetünket. Mi azt gondoltuk, egy boldog gyermekkorban élünk. Nekem igazán kiegyensúlyozott, boldog gyerekkorom volt. Az apukám tehergépkocsi-vezető volt, az anyukám óvónő, mindketten szerették azt, amit csináltak, és engem egész nagy boldogságban neveltek. Hogy nekem miért nagyon kedves az, hogy te megkerestél és beszélgetünk: ugyan soha nem jártam Erdélyben, apai ágon az Erős család erdélyi: valamikor a világháborúban kezdtek áttelepülni Gergyóhollósról. Én igazából csak a történetekből ismerem azt, hogy ők mennyire szerették az otthonukat, ahonnan elindultak, és ahova nem tért vissza aztán a nagy család. Tehát mindannyian átjöttek Magyarországra, és itt alapítottak családot. De az erdélyi gyökerekről mindannyian tudunk.
– Gyermekkorodban milyen álmokat dédelgettél? Mindig is újságíró, televíziós műsorvezető szerettél volna lenni, vagy más terveid is voltak fiatalon?
– Nem voltak ilyen terveim, leginkább azért, mert az átlagos ’70–80-as évekbeli lét meg is nehezítette, de le is egyszerűsítette a dolgunkat. Amikor a gyerekeim – akik 16 évesek lesznek nyáron – azon töprengenek, és kicsit félnek is, hogy majd ők mivé válnak, ha felnőttek lesznek, mit fognak ők csinálni, miből fognak megélni, akkor azt szoktam mondani nekik: amikor én annyi idős voltam, mint te, akkor körülbelül annyi választási lehetőségem volt, hogy szakközépiskola vagy gimnázium. Ha nagyon-nagyon okos vagy, akkor választhatod, hogy orvos leszel vagy jogász. Ha úgy érzed, kevésbé vagy okos ehhez, akkor dönthetsz úgy, hogy pedagógus, és hogyha egyébként ez sem egy elérhető cél, akkor válassz magadnak szakmát, kislányom, legyél kozmetikus, fodrász, és aztán itt sorolhatnám. Szóval, egyszerűbbek voltak az utak ebből a szempontból, és a józan ész, ami a szüleimet vezérelte, azt mondta, miért ne lehetnél pedagógus, és ezt én magam is úgy gondoltam. Felvételiztem a tanárképzőre, bár nem vettek fel, egy évig tanítottam, és az újabb felvételi-nekifutás után végül a kaposvári tanítóképzőbe kerültem, és azt végeztem el. Hivatalosan én tanítónő vagyok. Egy véletlen folytán az egyik tanárom javaslatára elmentem a kaposvári városi televízióba egy beszélgetésre, ahol éppen fiatal, tapasztalatlan riportereket kerestek, és egyből ajánlottak is állást, aztán ott ragadtam. A friss tanítói diplomámmal elkezdtem riporterkedni, tanulni a tévézést, majd annyira beszippantott ez a dolog, hogy soha többé nem merült fel az, hogy visszamennék a tanítói pályára.
– Azt mondod az egyik interjúban, hogy: „Nekem ez a hivatásom, soha nem tudnám megunni”. Valamilyen szinten azért a híradózás is egy szerep, nem?
– Hogyne, egy szerep, amit bizonyos értelemben magára kell öltenie az embernek abban a pillanatban, ahogy beül a stúdióba, vagy elmegy tudósítani valamiről. De ez nem esik nehezemre, úgy gondolom, a személyiségemtől nem áll távol. Kiegyensúlyozottság, hitelesség, minden oldal megszólaltatása, nem kommentatív jelleggel. Ez a fajta kiegyensúlyozottság nekem teszik, szeretem, és egyáltalán nem nehéz nekem ezt felvenni abban a pillanatban, hogy odaülök a kamerák elé, és elkezdem mondani a híreket.
– Emlékszel arra a napra, amikor először beültél a híradós székbe?
– A székbe való beülés nem az RTL-ben történt, és még nem is Kaposváron, mert ott annyira zöldfülű voltam, és hát egyébként fiatal is nyilván… Ehhez kell egyfajta tapasztalat, hogy valaki egy híradós székbe be merjen ülni. A körzeti televíziók akkor még működtek az ország különböző pontjain, akkor a Magyar Televízió pécsi körzeti stúdiójában dolgoztam, és a legelső híradós műsorvezetői megszólalásom egy reggeli híradóban volt, ami egyébként azért volt vicces, mert rendezői hiba történt: többször kipróbálták a főcímet, és aztán nem szóltak, hogy a harmadik próba az már nem próba, hanem az már az élő adás. Az a szerencse, hogy mint ahogy általában nem is nagyon szoktam bakizni, akkor sem hibáztam. Így indult az első híradós műsorvezetés, ott egyébként még nem voltam állandóan képernyőn, időről időre levettek, azt gondolom, voltak olyan kollégáim, akik nem feltétlenül támogatták azt, hogy én képernyőn legyek, szerepet játszott ebben nyilván némi féltékenység is, de ez minden szakmában így van. De akkor már rendszeresen feltűntem, hol a hétközbeni heti háttérműsorokat vezettem, magazinműsorokat, hol pedig a regionális híradót, de elsősorban én ott riporter voltam. Így keresett meg aztán 1998-ban az RTL, már csak műsorvezetői szerepre.
– Volt-e olyan pillanat az első hónapokban, amikor úgy érezted, hogy túl nagy fába vágtad a fejszédet?
– Szakmailag nem. Szerintem nagyon fontos, hogy valaki ne belecsöppenjen valahonnan egy híradós székbe, hanem igenis előtte tanulja meg, mi a híradózás, hogyan kell hírt írni, hogyan kell elkészíteni egy tudósítást, egy riportot, mit kell csinálni egy élő bejelentkezésnél. Ha ezeket nem tudod, akkor nem tudsz hitelesen híradózni. Úgy gondolom, akkor már felkészült voltam erre a feladatra, hiszen sok éven keresztül híradóztam. Amire igazán nem voltam felkészült, az a fővárosba költözés volt, hiszen addig mi Pécsen éltünk, nem is terveztem azt, hogy Budapestre költözzünk. Nyilván tartottam attól, hogy a vidéki lány majd vajon megfelel-e a nagy budapesti tévések elvárásainak, aztán rájöttem, hogy a nagy budapesti tévések pontosan annyit tudnak erről a szakmáról, vagy némelyek még kevesebbet is, mint én. Ez óriási presztízs volt, és az volt a feladat, amire korábban azért már vártam, és úgy gondoltam, sokat is dolgoztam azért, hogy ez megtörténjen, hiszen azért kerestek meg, mert a korábbi riporteri munkámat ismerték. Nem kopogtattam be az RTL-hez, hogy na, akkor én szeretnék idejönni, az RTL keresett meg.
– Szerinted miért alkottok jó híradós párost Szellő Istvánnal? Lassan 30 éve ültök együtt kamerák elé esténként, és ez már a médiatörténelem része.
– Nagyon fontos része a híradónak, hogy legyenek olyan biztos arcai, akikhez lehet igazodni. Ezt a néző nem is fogalmazza meg, de hogyha mindennap vagy havonta váltogatnák azokat az arcokat, akik megjelennek a híradóban, akkor valamennyire csak felvetné azt a kérdést, hogy mennyire hiteles, mennyire jó az a csapat, amelyik dolgozik, hogyha állandóan váltogatni kell az arcokat. Egyébként nagy valószínűséggel Guinness-rekorderek vagyunk, már abban az értelemben is, hogy hány éve híradózunk, vagy hány éve híradózunk párban, és hogy hány éve vagyunk ugyanannál a csatornánál. Nagyon fontos, hogy egy híradós csapatnak a gondolkodása, az értékrendje hasonló legyen. Valószínűleg azért működik jól ez a páros, mert egyrészt az idő megérlelte, másrészt hasonló a gondolkodásunk a híradózásról, és ez az embereknek is átjön. A következetesség és az igazmondás: ha ezt híradóra bontjuk le, akkor szerintem fontos, hogy nagyjából ugyanazt mondd mindig bizonyos dolgokkal kapcsolatban, és az életedben is azt képviseld, amit a képernyőn. Ha, mondjuk, különböző, nem a híradóhoz tartozó dolgokról nyilatkozva összevissza beszélnék, és hol ezt mondanék, hol azt, és aztán az is kiderülne, hogy időnként füllentek, és nem azt mondom, amit gondolok, vagy amit csinálok, akkor ez megkérdőjelezné a híradós létem is. Fontos, hogy a mindennapjaidban is hiteles tudj maradni, és nagyjából ugyanazokat az értékeket képviseld.
– Beszivárog a hivatásod a magánéletedbe? Mondjuk, hallottál már olyant egy családi ebédnél, hogy Antónia, ez annyira híradós volt?
– Ilyet csak a gyerekeimtől hallok, amikor elkezdem őket olyasmivel riogatni, hogy figyeljenek oda a villamoson, nehogy valaki ellopja a telefonjukat, nehogy megtámadják őket, menjenek át a másik oldalra, hogyha nincsen közvilágítás. És akkor jön az, hogy: na jó, hagyjuk már, ne hozd haza a híradót. Szerintem ez teljesen normális két kamasz gyereknél, aki éppen mindenre gondol, csak a veszélyekre nem.
– Soha nem kaptál olyan lehetőséget, ami miatt megfordult a fejedben, hogy csatornát válts, vagy esetleg más hivatásod legyen?
– Megkeresést persze, hogy kaptam, de a hűség nagyon fontos dolog az ember életében: ugyan kerestek meg kvázi jobb ajánlattal, de még tárgyalásig sem jutottunk el, mert akkor is fontos volt nekem az, hogy egy olyan csapatban dolgozhatok itt, amit nagyra értékelek, és úgy gondolom, engem is nagyra értékelnek itt az RTL-nél. Megvan a helyem, megvan a státusom, jól érzem magam, és csak jobb fizetésért vagy néhány jobb feltételért nem mondtam igent. Soha nem gondoltam azt, hogy mást kéne csinálnom.
– Beszéljünk az Egy Csepp Figyelem Alapítványról is. Ugye 1995-től, 25 éves korodtól egyes típusú cukorbetegséggel élsz. A cukorbetegséggel való személyes érintettséged vezetett 2005-ben az alapítvány megalapításához. Milyen volt megtenni ezt a lépést, illetve honnan jött az ötlet?
– Egyre inkább azt láttam, hogy a cukorbetegségről folyamatosan beszélni kell, hiszen az emberek többsége nem tudja, mi ez. Nem tudják, hogy bárkit érinthet bármilyen életkorban, hogy melyek a legkomolyabb veszélyei, szövődményei. Igazából a férjemmel, illetve a legközelebbi barátainkkal agyaltuk ki azt, hogy kéne valami nagy rendezvény, ami összefogja a cukorbeteg-társadalmat. Időközben olyan partnerekkel ismerkedtünk meg, akik nagyon sokféle problémát hoztak elénk: például azt, hogy Magyarországon akkor nem lehetett gyógyszertárakban vércukorszintet mérni. Részben a rendezvény létrehozása, részben pedig egy programnak az elindítása volt az, ami miatt papíron is létre kellett hoznunk az alapítványt. Rögtön az indulási év végén megcsináltuk az első Egy Csepp világnapot, ez lett az igazi nagy cukorbeteg-rendezvény, ami ma már húszéves, és az ország legnagyobb cukorbetegséghez kötődő rendezvénye. Ilyenkor ingyenes szűrések mellett szórakozásra is van lehetőség, felvilágosításra, edukációra, mindenre, ami kulcs lehet ahhoz, hogy egyrészt aki csak teheti, előzze meg a kettes típusú cukorbetegséget, ugyanakkor ha már cukorbeteg, akkor tudjon jól élni vele. Ma Magyarországon mi oktatjuk minden tanintézményben a pedagógusokat arra, hogyan kell ellátni a cukorbeteg gyerekeket. De emellett oktatunk középiskolásokat, általános iskolásokat is, hogy hogyan éljenek egészséges életet. Hogyha ma meg kéne határoznom, mi is az Egy Csepp Figyelem Alapítvány, azt mondanám, ez az egyik legfontosabb diabéteszoktatással foglalkozó szervezet Magyarországon. A cukorbetegséggel kapcsolatban nagyon sok tévhit él, és részben ennek tulajdonítható az a szomorú tény, hogy sokszor esnek a cukorbetegek diszkrimináció áldozatává. Mi annak idején azért hoztuk létre a Belevalók programot, mert sok gyereket nem vettek fel az óvodába a cukorbetegség miatt, vagy az oda járó gyereket diagnózisa után eltanácsolták, mert nem tudták, mit kezdjenek vele. A diszkrimináció nyilván érheti az embert akkor is, amikor munkát keres, vagy akár már dolgozóként, ha ott derül ki róla, hogy cukorbeteg. Valójában a világnak úgy kéne működnie, hogy teljesen mindegy, ki milyen betegséggel él együtt, vagy milyen a bőrszíne, a vallása, a nemi identitása, ha szakmailag alkalmas egy feladatra, akkor azt meg kellene kapnia.
