Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról

II. rész

Azzal kezdeném, hogy gyerekként nem tudhattam, de azóta megtanultam, hogy a színház alapítója (1946 március) báró Kemény János volt. Irodalma van annak, hogy miként volt magánvagyona nagy részének feláldozásával igazi mecénása a kolozsvári, majd a marosvásárhelyi színjátszásnak. A Román Királyság körülményei között megalakult Székely Színház 1946-ban kezdte el működését, de rövidesen kiderült, az egykori értelmiség, a letűnt rendszer tisztségviselői, az arisztokrácia tagjai mind kisemmizettekké váltak a kommunista ámokfutás első éveiben. Kemény János hol téglát gyártott, hol meszet égetett, a színház pedig, egyik legjobban szeretett „gyermeke”, mostohává vált. A nagyszerű színművészek odacsábítása, a műszakilag kiváló csapat is komoly gondot okozott a kinevezett igazgatónak, Tompa Miklósnak. A helyzetet székely furfanggal úgy oldotta meg, hogy az államosítás évében (1948) Bukarestbe „vezényelte” társulatát, és a bemutatkozáskor, a függöny előtt ÁLLAMI Székely Színházként ajánlotta az első sorban ülő pártkorifeusok és a közönség kegyeibe a vásárhelyi színházat. A fontos elvtársak között helyet foglaló Petru Groza miniszterelnök a szünetben meglepődve kérdezte, hogy erről az állami rangról ő sem tudott, pedig egyik legnagyobb támogatója volt a vásárhelyi színháznak. Legenda-e vagy sem, állítólag így sikerült stabil költségvetést biztosítani az intézménynek, és a következő mintegy másfél évtized szakmai sikerei, közönségnevelő tevékenysége messzemenően igazolták, hogy Tompa Miklós kiváló érzékkel és időzítéssel lépte meg ezt az „átalakulást”.

Szüleimtől tudtam meg (jóval később, már nagy kamaszként) azt is, hogy amikor Kemény Jánost el kellett ítélni és ki kellett utasítani a színházból, az összehívott társulati ülésen Bereczki Károly asztalos és édesapám kapták azt a feladatot, hogy szólaljanak fel és keményen bírálják a pellengérre állított arisztokratát. Károly bácsi, amikor szólásra kellett emelkednie, nehezen fogalmazta meg a mondanivalóját, bár igencsak jól beszélő embernek ismerték. Miután nagy nehezen elkezdte mondókáját, az öt gyereket nevelő, tisztességes jobbágytelki székely ember csak azt ismételgette, hogy a báró úrról ő rosszat mondani nem tud, hiszen családját, gyerekeit mindig segítette és még a háborútól is ő menekítette meg. Bizony eltörött a mécses a felnőtt embernél, így aztán az asztalnál ülő elvtársak nem erőltették, hogy még édesapám is felszólaljon, hiszen a határozat úgyis megszületett már „magasabb körökben”. Édesapám gyakran elevenítette fel Károly bácsival ezt a történetet, és nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hogy nem kellett gyakorlatilag ugyanazt megismételnie, amit barátja és munkatársa előtte elmondott. Szerencséjükre ez az „elhajlás” nem járt súlyos következménnyel egyikük számára sem, de ők mindketten restelkedtek a későbbi években azért, hogy egyáltalán felmerült, pont ők ítéljék el az őket sokat segítő Kemény Jánost. 

Arra nagyon tisztán emlékszem, ma is magam előtt látom, ahogy Kemény János, akit én már csak az ötvenes évek elején ismerhettem meg, minden alkalommal ugyanazzal a kedves, mosolygós arccal fordult úgyszólván mindenkihez. Gyerekei is nagy tiszteletnek örvendtek, és semmire nem emlékszem abból az időből, hogy az iskolában belénk sulykolt, az egykori arisztokrácia „felsőbbrendűségi” magatartását tapasztaltam volna családja részéről.

Hierarchikus sorrendben az igazgató után a rendezőkről kellene szólnom a következőkben. Mivel azonban gyerekként csaponghatok, és nem kell elszámolnom a logikával sem, a rangsorolással sem, ezért önkényesen az általam egyik legjobban szeretett színművésszel folytatnám a sort. Szabó Ernőről van szó, aki nagyon gyakran főrendezője is volt az akkori évek előadásainak, de színpadi teljesítménye természetesen sokkal jobban megragadta a figyelmemet. Hiszen hol voltam én attól, hogy a rendezői munka színvonalát meg tudjam ítélni? Máig büszkén őrzöm azt a saját kézzel írott lapját, amelyet Budapestről küldött érettségim alkalmából, és még Ő köszöni meg, hogy nem felejtettem el kicsengetési kártyát küldeni. Talán mindennél jellemzőbb ez a néhány sor Ernő bácsira, aki színészként és rendezőként pótolhatatlan űrt hagyott maga után 1955-ben, amikor fiával, Szabó Ottóval és Hamvay Lucyvel Magyarországra telepedtek ki. Szinte össze sem lehetett hasonlítani azt a „két személyt”, aki a színfalak mögött és a rivaldafényben mozgott-élt. Amennyire közvetlen tudott lenni mindenkivel, amennyire benne volt minden játékban a hétköznapi életben, épp olyan szenvedélyesen nem tűrt el semmilyen lazaságot, semmilyen szabálysértést, ha egy színdarab sikeréről volt szó. Igényes volt önmagával és társaival szemben is. Bizony sok kívülálló megsértődött volna néha a próbák alatt elhangzott, maró gúnnyal megfogalmazott bírálata miatt, de a színházban dolgozók tisztában voltak azzal, hogy soha nem személyeskedés, rosszindulat váltotta ki a szidalmakat, csakis az előadás minél biztosabb sikere volt a cél. Szakmai hitelét soha senki nem kérdőjelezhette meg, hiszen olyan széles skálán játszott szerepeket, amely szinte példátlan azóta is.

Egy példa arra, mennyire benne volt, ahogy manapság mondanák, minden jó buliban. Szüleim elbeszéléséből hallottam, hogy egy Marosvásárhelyhez közeli faluból díszletezőnek alkalmaztak egy Veress Albert nevezetű személyt. A társulat az Úri muri előadására készült (1949-et írtak akkor), és az „új fiú” is megbabonázva figyelte az előkészületeket. Jóhiszemű és érthető lelkesedése máig ki nem deríthetően arra a gondolatra ébresztett egy mókás kedvű színházi valakit, hogy azt dumálták be neki: annyira hasonlít Szabó Ernőre, hogy be kell ugornia a „megbetegedett” művész szerepébe (Csörgheő Csuli). Miközben szegény Veress Albi otthon tanulta szorgalmasan a szöveget, állítólag „falból” néhány egyeztető próbát is tartottak vele és a beavatott többi színésszel, elkövetkezett a bemutató napja. A Veress-rokonságnak jegyet biztosítottak, hogy rokonuk fellépését tapsolhassák, de persze a bemutatón Szabó Ernő brillírozott. A vérig sértett Veress Albert azonnal ott akarta hagyni a színházat, de hogy mennyire ki tudták engesztelni, és hogy mennyire nem lehetett szabadulni a „masztik szagától”, arra bizonyság, hogy a színházból ment nyugdíjba a nyolcvanas években. Évtizedekig hűségesen szolgálta a társulatot. Remélem, nem bántom meg ennek az anekdotának a közreadásával, hiszen hűsége és ragaszkodása a színházhoz bizonyíték arra, nem alkalmi „szerelemről” volt szó.

Delly Ferencről nekem azonnal egyetlen szó jut eszembe: elegancia! Mindig úgy látom magam előtt, mint a tetőtől talpig, minden részletet kidolgozottan, de nem keresetten, hanem természetesen elegáns úr. Pedig hányféle alakban láthattam játszani, amikor nem feltétlen a ruha tette az embert! Mégis, nekem ez a kép rögzült Róla mindmáig. Édesapám jó barátja, a színház akkori főszabásza, Huszti Gyuri bácsi mindig is kedvencének tartotta a művészt, akire bármilyen ruhát öröm volt szabni, akire bármilyen ruhát érdemes volt feladni. Személyes élményeim ugyanakkor őrzik azt a bizonyos távolságtartást is, amelyet a mindennapi életben gyerekként érzékeltem az elegancia doktorában, aki fájdalmasan korán, 1960-ban távozott az élők sorából.

Alkotott, tevékenykedett azokban az években a Székely Színházban sok „nehéz ember” is, közéjük számítom Anatol Constantint is. A fergeteges humorú Kiss Laci (Istenem, csak nem írhattam Kiss Lászlót mindenki Kiss Lacija helyett!) szerint Anatol az a személy, aki egymaga szeretné írni, rendezni a darabot és játszani is a főszerepet, de ha úgy adódik, akár az egész szereplői gárda minden tagját képes lenne eljátszani. Sőt, ő legyen a súgó, ügyelő, de még a világosító is! Lefejtve azonban a képtelen halmozást, felismerjük az embert, aki minden idegszálával a színháznak élt, és felejthetetlen alakításaival, néhai rendezéseivel örökre beírta magát a Székely Színház halhatatlanjai sorába. Úgy emlékszem Reá, mint az állandóan lobogó, vézna alkata ellenére is energikus, mai szóval nonkonformista művészre. Érdekes, hogy bár a maga útját járta mind színészként, mind rendezéseiben, nem lógott ki a sorból, eredményesen simult az együttes játékához. Zseniális nyelvérzéke lehetővé tette, hogy akár román, akár német vagy francia nyelven is képes legyen évtizedekkel később, hajlott korában is, önálló esten megrázó hitelű alkotásra.

Nehéz szólnom Kovács Györgyről, hiszen még fülemben zeng, ahogy verset mond, vagy magam előtt látom Mamlock professzorként, A néma levente címszereplőjeként, esetleg Cyranóként mozogni a színpadon. Ő soha nem szavalta a verseket sem, hanem mondta azokat a gondolatokat, amelyeket, meggyőződésem, a mindenkori költő is csodálattal hallgatott volna, olyan hatásos volt minden szava. Személyes oka van annak, hogy bennem leginkább Heltai Jenő könnyed, verses játékában hagyott maradandó emléket. A néma levente, alias Agárdi Péter, Mátyás király fekete seregének vitéze, a némasági fogadalma miatt három évig hallgatag magyar lovag szerepében az akkori színház férfiszínészei közül többen is felléphettek, hiszen több mint 200 alkalommal játszotta a társulat, nagy sikerrel. Nekem, mint az utolsó, az esküvői jelenetben ministráló gyermeknek, amint a boldog véget érő történet megszabta, minden előadást végig kellett néznem, amíg sor került reám. Azokban az években a darab összes szerepét kívülről tudtam, ami nem is volt nagy bravúr, hiszen oly szellemesen, rímekbe szedett szövege van Heltai művének, hogy valóban fülbemászó, mint a legjobb zeneművek. A kiváló színészek (Csorba András, Sinka Ká-roly, Lavotta Károly), akik játszották azokban az években A néma levente címszerepét, mind hozzá tudtak tenni valami egyedit a sikerhez, bennem mégis Kovács György alakítása maradt a legemlékezetesebb. Úgyszólván minden előadáson tudott újítani, frissíteni a játékán anélkül, hogy ezt öncélúan tette volna, holott korban a legkevésbé volt „illő” a hősszerelmes alakítására. Később is volt alkalmam látni, más társulatok előadásában is, A néma leventét, de nyomába sem értek az „eredeti” élménynek.

Magánéletében Kovács György nagyon zárkózott volt. Kerülte a feltűnést, mindennapos útjai a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet és a Kultúrpalota között vezettek. Kimérten, soha nem sietős léptekkel haladt az utcán, ritkán valamely tanítványával, esetleg színésztársával. Beismerem, gyermekként inkább csodáltam, mintsem szerettem. Féltem is tőle, hiszen ritkán ugyan, de általa rendezett darabban is felléptem, és bizony rendkívül igényesnek bizonyult. Szorongva készültem a próbákra, és az előadásokon is szinte magamon éreztem szigorú tekintetét.

(A közölt képek másolatban Virág György magángyűjteményéből származnak)

(Folytatás február 29-i lapszámunkban)

Szerkesztette: Lázok János

 

Kemény János emlékidéző levele a színház jubileumi kiadványában

„…hivatalos felkérésre – és a város színházbarát közvéleményének egyetértésével – részt vettem a marosvásárhelyi színház megalapozásában. Hármasban dolgoztunk: Pittner Olivér, aki a Kommunista Pártot képviselte, főleg gazdasági természetű ügyekkel foglalkozott; Tompa Miklós,  a közismert rendező – és jómagam, két színház igazgatásának tapasztalatával. Főleg a művészi személyzet és a műsorpolitikára vonatkozó problémákkal foglalkoztam. Színházat csináltunk egy városban, ahol akkoriban alig három színész élt. […] Hét évet dolgoztam a fiatal társulattal.” 

Forrás:  Teatrul de Stat Tîrgu-Mureş. Marosvásárhelyi Állami Színház,  1946–1971 [kétnyelvű jubileumi kiadvány a színház alapításának  25. évfordulóján], 12. old. 

 

A HIVATALOS FELKÉRÉS:

SALAMON ERNŐ ATHENAEUM/Marosvásárhely/81/1945

 

T. Kemény János író, Marosvécs

A Salamon Ernő Athenaeum  vezetősége 1945. július 21-i ülése határozata alapján meghatalmazza önt és Tompa Miklós rendezőt, hogy az állandó Marosvásárhelyi és Székelyföldi Színházat úgy gazdasági, mint ügyviteli, valamint művészeti szempontból megszervezzék. […] A Salamon Ernő Athenaeum  egyben önt és Tompa Miklóst a Székelyföldi Színház igazgatósági tagjának tekinti […] Szervezési munkájukról rendszeres jelentést tesznek az Athenaeum megbízottjának, Pittner Olivérnek. 

Marosvásárhely, 1945. július 23.                      P.H.

Molter Károly elnök                          Pittner Olivér titkár

 

Forrás:  A rejtőzködő lélek. Kemény János hagyatékából [Közzéteszi: Marosi Ildikó]. A Hét évkönyve, 1981: 195–196.

 

*

 

Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele. 

Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is. 

Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye.