2020. július 8., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Főtéri történet

Éltem a megengedett lehetőséggel, s a déli kétórás szabad kijárás idején élőben hallgattam a vártemplomi harangok zúgását a főtéri tulipánok társaságában. Virágok közt, üde zöld fű illatával még a szükségállapot is más érzéssel tölt el: a déli harangszóban a történelem zúg végig a város fölött, és most van időm kiszámítani, 564 év óta zúgnak a harangok, nehogy elfelejtsük az évszámot, amikor 1456. július 22-én a keresztyén Európa keleti végváránál, Nándorfehérvárnál (ma Belgrád) Hunyadi János vezetésével megállították a támadókat, megvédték elődeik birodalmát. Aztán három hét múlva a fertőzés (pestis) elvitte a törökverő hőst.

A harangok éteri koncertjének elhallgatása után valami mély bibliai csend üli meg a városközpontot, mint a teremtéstörténet közepén, ahol még csak fák, virágok, csúszómászók és égi madarak népesítették be a „legyen!” szóra előállt világot. Az első ember teremtése még hátravolt, s szava még nem olvadt bele az új világba. Ott is, itt is valami feszült vágyakozásban él a csend, a mozdulatlan élet, madárdalra és virágpattanásra váró zajtalanság. Pár másodpercig nem hallatszik semmi, nem száguld most autó a főtéren, csak egy balkáni gerle búgása töri meg a csendet, ahogy társát keresi a lassan lombosodó fák ágai között. A fűben félmaroknyi verebek kenyérmorzsa után ugrálnak, s ebben a déli csendben kipattan az orgona, hallatszik, ahogy a méh zümmögése köszönti a virág nektáradó virulását, amikor a legerősebb főtéri zene egy galambraj színes landolása. Üres és megható, tiszta és csendes a hétvégi főtér, nem sétálnak itt most emberek, nincs csúnya beszéd, sem egymást megelőző sietség, csak csend van, erőt adó nagy csend.

Két egyenruhás állami alkalmazott jelenik meg a virágóra melletti láthatáron, most nem idegenek, nem félelmetesek, mint sokszor, maszkon keresztül is felfedezhető enyhe mosollyal egymásra nézünk, és én akkor felismerem mostani szolgálatuk szépségét: őrzik a csendet, mert ők a csend őrei.

A Bolyai utca felőli jelzőlámpa zöldre vált, néhány ember átvonul az átjárón, a Ferenc-rendiek tornya mellett elindul egy autóbusz, pár személygépkocsi száguldozása elnyomja a gerlék lágy, bús dallamát, a galambraj is ijedten repül tovább, a fűben hiába keresem már az ott játszadozó szerény verebeket, csak a harangzúgás emléke és a virágok illata él még bennem; viszem magammal bezárt világomba, de az a pár pillanatnyi főtéri csend ott marad végleg a szívemben, az a harangzúgás és virágillat, ahogy jelképesen végleg összefonódnak egy szép magyar szóban: harangvirág. Nem tudom, a virág kapta-e nevét harang alakjáról, vagy a harang virág formájáról, de a csend bennem őrzi mind a kettőt.