„Egész életemben küzdöttem valamivel”

• 2026-05-15 15:00:00

• Székely Ferenc

Beszélgetés a 90 éves Katona Ádám irodalom- és művelődéstörténésszel, közíróval

„Keressétek, ami összeköt, nem, ami elválaszt!” Tamási Áron

– Szerkesztő úr, ön a Kis-Küküllő mentén született, de több szállal kötődik Székelyudvarhelyhez…

– Valóban, Dicsőszentmártonban születtem 1935. október 12-én. Édesapám és édesanyám ott találkozott, ott kötöttek házasságot. 

– Mikor került a családja Székelyudvarhelyre?

– 1940-ben, a bécsi döntés után. Átköltöztünk Székelyudvarhelyre, de úgy is mondhatnám: menekültünk, mert itt biztonságban éreztük magunkat. Ehhez hozzájárult az is, hogy édesanyám Dicsőben állás nélkül maradt. Édesapám eleinte Udvarhelyen vaskapukat csinált, amit tisztességesen megfizettek. Majd innen is továbbmentünk a második világháborúban az anyaországba; édesapám a pozsonyi MÁV-nál dolgozott, édesanyám és én Szombathelyen húztuk meg magunkat.

– Hol járt iskolába?

– Két évet jártam a székelyudvarhelyi állami óvodába. Ezután jött egy év a római katolikus óvodában, majd két iskolai év ugyanabban az épületben, ahol volt az óvoda. De a harmadik osztályt menekültként a Zala megyei Rédicsen, a határ mellett kezdtem. Az ottani lelkész édesanyámnak unokatestvére volt; ő fogadott be, s csak ’45 telén költöztünk vissza. Ezeket mind leírtam N. Ceaușeșcu bukása után, de amikor kórházba kerültem itt, Székelyudvarhelyen, ismeretlen tettesek behatoltak a házamba, és elvitték a kéziratot. Ma sem tudom, kik lehettek… Tanítványa voltam a református kollégiumban Balogh Ferencnek, ő aztán Kolozsvárt az operánál dolgozott.

– Ön orvosnak indult, de kirúgták az egyetemről. Miért?

– Miután befejeztem a középiskolát 1954-ben, a székelyudvarhelyi gimnáziumban (jelenleg Tamási Áron Gimnázium), a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre felvételiztem, amely akkor még magyarul működött. ’56-ban, másodéves koromban elkezdtem eszperantó nyelven levelezni a „világ ifjúságával”. Előnyben voltak a lányok! Rengeteg levelet kaptam, s ezeket mind az egyetem kapusszobájában hagyták a postások. Akkoriban nagyon olcsó volt a postaköltség. Hamarosan egy nagy paksaméta lett belőlük, amire felfigyeltek a szekusok. Kezdtek érdeklődni, hogy vajon kik azok, akik nekem írnak, és mit írnak? Több zsidó tanárunk volt, akik nagyra értékelték az eszperantó nyelvet. Az első baklövésem az volt, hogy előálltam azzal az ötlettel: az orosz és a francia nyelv helyett vagy mellett szívesen tanítom az eszperantó nyelvet, amúgy fakultatívan, mert a jövőben az eszperantónak nagy sikere lesz… Másfél évig tanítottam is. Közben felkapták a hírt, hogy az orvosi egyetemen van egy eszperantó csoport, aminek létrehozása már önmagában is bűn volt. Kiküldtek egy tájékozott újságírót a helyi pártlaptól, aki készített egy egyoldalas interjút. Az volt a címe: En servo de la paco (A béke szolgálatában). Mindenki lelkesedett, a tantestület is. Kezdtek figyelni minket. De nem is ezért menesztettek az egyetemről, hanem azért, mert elmaradt egy vizsgám, és később már nem engedték, hogy letegyem. Na, ez jobban bejött nekik! ’58-ban nagy tisztogatások voltak az egyetemeken, de csak részben politikai alapon. A diákok valóban rendeztek közös nyelvtanulást, de engedéllyel, és ezért senkit sem rúgtak ki.

1956 őszén, a magyar forradalom idején vért kellett volna adni a sok sebesültnek, de végül azt mondták: nem kell, mert le vannak zárva a határok, és úgysem lehet kiküldeni… Erre én azt javasoltam: küldjék a repülővel! Na, csak ennyi kellett! Nyilván, nem felejtették el beszólásomat, mert rá két évre, 1958-ban, ez végleg betette az ajtót számomra.

– Hogyan történt az egyetemről való távozása?

– Azt mondta Demeter, a párttitkár – aki különben édesapámnak udvarhelyi jó ismerőse volt –, ha 24 órán belül nem hagyom el az egyetemet, akkor nagy baj lesz belőle… Spielmann József, egyik egyetemi tanárom – aki egyébként kedvelt engem –, mikor baktattam le az egyetem épületéből, azt tanácsolta: – Fiam, te ne várj 24 órát, még 12-t sem, tűnj el, menj valahová dolgozni, az iparba. Értesz valamihez? Azt mondtam: a villanyhoz. – Na, ez nagyszerű! Dicsőszentmártonba mentem, ott kaptam munkát egy gyárban. Olyan emberek közé kerültem, akik regionális nyelvjárásban beszéltek, eleinte semmit sem értettem abból, amit mondtak, de később összebarátkoztunk, elfogadtak… Fél évet dolgoztam ott; emlékszem, akkoriban épültek a karbidkemencék. Ilyen emlékeim vannak a „második” dicsőszentmártoni éveimből…

– Pár év után, 1963–68 között Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen elvégezte a magyar szakot. Hogy került az orvosiról a magyar szakra?

– Úgy, hogy nem kellett felvételezni, csak át kellett iratkozni. Ezt tettem!

– Kik voltak egyetemista társai?

– Jó viszonyt ápoltam Farkas Árpáddal, neki nagy tekintélye volt, már akkor befutott költőként ismerték. Sajnos elég sokan voltak a magyar szakon olyanok, akik „bedolgoztak” az állambiztonságnak. Most nem szeretnék neveket említeni, ’89 után sok minden kiderült róluk… Nagyon szerettem Magyari Lajost, később, Korondon Bölöni Domi volt a bizalmi emberem, akivel együtt tanítottam. Ő is támogatta az agyagfalvi emlékmű felállítását, amit én indítottam el Kós Károly szóbeli tervei alapján. Kós Károly azt javasolta, hogy terméskőből emeljenek emlékoszlopot a gyűlés eredeti helyszínén, és a felállítandó oszlopon az 1848-as forradalom vezéregyéniségeinek alakjait örökítsék meg. A hatóságok a munkálatokat leállították, végül az 1848-as agyagfalvi székely nemzetgyűlés emlékére készült emlékmű 1982-re készült el, de jóval később avatták fel.

– 1968-ban végezte el a magyar szakot, és a kolozsvári Igazsághoz került, melynek 1970-ig volt a munkatársa. Miért hagyta ott a lapot?

– Nem hagytam ott, hanem kirúgtak! Akkoriban Bisztray Mária volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, és nem úgy mentek a dolgok, ahogy kellett volna… Egy csomó silány darab került bemutatásra, és nekem kellett ezekről írnom a helyi lapban, mivel én vezettem a művelődési oldalt, amely rendszeresen beszámolt a színházi bemutatókról. Egy évben nyolc bemutató volt, és vajmi kevés dicséretet kapott a magyar színház. Persze a kritikákat senki sem szereti. Véleményemben, amit leírtam, csak a pártvezetés korlátozhatott, neki volt teljhatalma. Akkor az első titkár Duca elvtárs volt, aki kitűnően beszélt magyarul, nem volt rossz ember, de jó viszonyt ápolt a vezetőséggel, főleg az igazgató asszonnyal. Bisztraynak akkor nagy hatalma volt. Nem nézték jó szemmel a kritikáimat, és két év után eltávolítottak a laptól. Emlékszem, hogy ezután kezdték bemutatni a Sütő-darabokat: az Egy lócsiszár virágvasárnapját, a Csillag a máglyánt, a Káin és Ábelt, A szuzai menyegzőt Harag György rendezésében. Majdnem minden darabot, mint színházi bennfentes, az elsők között olvastam, de színrevitelüket, a kolozsvári sikereket már nem érhettem meg.

– Kolozsvári évei során milyen kiadványoknak, lapoknak küldött tudósítást színházi produkciókról?

– Cikkeim jelentek meg az Utunkban, az Ifjúmunkásban, aztán Hajdu Győző kért anyagot, és le is hozta az Igaz Szóban. Később közöltem még a Színházban és az Új Symposionban.

– Ön akkor nős volt?

– Igen, az akkor induló Magyar Adásnál (1969. november – szerk. megj.) dolgozó Kabai Annamária volt a feleségem. Nincs családom, nincsenek gyerekeim, bár két feleségem is volt (Kabai Annamária és Paksa Katalin). Én eljöttem Kolozsvárról, de ő ott maradt, onnan bedolgozott a bukaresti magyar adásnak. Megegyezett a főszerkesztővel, Bodor Pállal, hogy egy-egy hetet lemegy Bukarestbe, ott dolgozik, felügyeli az adásba kerülő anyagot, máskor meg Kolozsváron, illetve Erdélyben készít friss riportokat, tudósításokat.

– Mikor és hogyan került a székelyudvarhelyi múzeumhoz?

– A hetvenes évek elején. Nem volt versenyvizsga, felvettek. Azt mondták: annyi jót hallottak rólam, örvendenek, hogy ezután én is a múzeum kötelekébe fogok tartozni… Ez valóban megtisztelő volt! Akkor a múzeumot Ferenczy Géza vezette, őt követte Fülöp Lajos. Eleinte Zepeczaner Jenőt helyettesítettem, aki bevonult katonának, talán 1974-ben lehetett. Ez a városi múzeum 1990 után Haáz Rezső nevét vette fel.

– Ebben az évtizedben, 1971–80 között hét könyvet szerkesztett. Kérem, sorolja fel ezeket.

– Platón: Szókratész pöre. Levelek (Kriterion, Téka sorozat, 1972); Veres Péter: Ha nem lehettél szálfa (Válogatott írások Sütő András utószavával. Kriterion, Magyar Klasszikusok, 1973); Kodály Zoltán: Néphagyomány és zenekultúra (Válogatott írások. Kriterion, Téka sorozat, 1974); Kányádi Sándor legszebb versei (1974, 1977); Kemény Zsigmond: Zord idő (A szöveget gondozta és a jegyzeteket összeállította Katona Ádám. Benkő Samu utószavával. Kriterion, 1975); Fülep Lajos: Európai művészet és magyar művészet (Cikkgyűjtemény. Kriterion, Téka sorozat, 1979).

Ezenkívül 2008-ban az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület kiadta Venczel József A falumunka útján (Válogatott írások első és második, bővített kötet) című könyvét. Ennek én írtam az előszavát: Tisztelgés egy torzóban maradt életmű előtt. 

Népzenét is gyűjtöttem Udvarhely környékén a ʼ70-es, ʼ80-as években. Késéssel, de lett lemez, majd CD is belőle.

– 1981-ben otthagyta a székelyudvarhelyi múzeumot, és új életformát választott: a tanügyet. Miért?

– Amíg a múzeum kötelékében dolgoztam, végig megfigyeltek az állambiztonságiak. És én ezt tudtam! Azt mondtam: tenni kell valamit, azaz: változtatni. Négy barátom közül kettő besúgó volt. Mindkettő zokogva mondta el, hogy verték meg… Elhatároztam, hogy kimegyek tanítani Homoródszentmártonba, Korondra, őseim földjére, de volt néhány órám a városban is. Mindenütt csak helyettes tanárként oktattam, nem voltam végleges. 1999-ben Székelyudvarhelyen is megalakult a kolozsvári BBTE székelyudvarhelyi kihelyezett tanító-, óvodapedagógus- és nyelvtanárképző tagozata főiskolai szinten. Ebbe a frissen induló intézetbe javasolt magyartanárnak Péntek János kolozsvári professzor. Már nem emlékszem, hogy egy vagy két évet tanítottam ott.

– Tudtommal a romániai magyarság autonómiaigényét először ön fogalmazta meg, amely egy felhívás formájában már 1989. december 23-án meg is jelent a székelyudvarhelyi Szabadság című lapban. Foglalkozott korábban is az autonómia kérdésével?

– Fiatal koromban, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején létezett a Magyar Autonóm Tartomány, de egy része a székelységnek nem tartozott ebbe. A kihagyottaknak egy részét testközelből ismertem. Fiatalként két városban is nyaraltam egy hónapon át, és szembetűnő volt a tényleges különbség a „kívül felejtett” székelység sorsa és a székelyudvarhelyi lakosok sorsa között. Nyaranta két csángóföldi diáktársamat is megkerestem; akkor még Bákóban működött a magyar tanítóképző, és abban az időben Lészpeden élt a később sok bajt szenvedett és rendkívül megbecsült tudós-tanító, Kallós Zoltán, akinek a gyűjtései örök értékűek. Ezek az élmények, az azonosságok és különbségek máig élnek emlékezetemben. A kérdésre tényszerűen válaszolva: nem kellett feltalálnom 1989. december 23-án az autonómiaigényünket, csak alapítani egy újságot Szabadság címmel, és így lett kuriózum Udvarhely „korszakos” periodikája. Különben minden kezembe került szaklapot, könyvet elolvastam, nemcsak itthon, hanem Budapesten is.

– Egyik korábbi interjújában háromszintű autonómiáról beszélt, mi ennek a lényege, és kikkel közösen dolgozták ki a koncepciót?

– Akkor lettem hírhedt figurája az erdélyi közéletnek, amikor a következő esztendőben, 1990. október 5-én elfogadtattam az RMDSZ alapvető dokumentumaiba az önrendelkezést. Így indult ez a küzdelem. Az önrendelkezésnek az autonómiaformáját fogadtuk el, az elszakadási vagy a föderációs formáját nem vállalhattuk a sajátos demográfiai helyzetünk miatt sem. Mi, székelyek, a 20. század második felétől az erdélyi magyarságnak körülbelül egyharmadát tettük ki. Másik egyharmada – 10-50% közötti arányban – vegyes lakosságú településeken, vidékeken, a fennmaradó rész pedig 10%-nál kisebb arányban él különböző településeken. Ők az igazi szórvány.

Már az első pillanattól felvetettük, hogy a székelyföldi területi autonómia, mégpedig etnikai alapú autonómia mellett létre kell hozni a vegyes lakosságú vidékeken a sajátos státuszú önkormányzati autonómiát. 10% alatt csak a legritkább esetben juthatnak be a helyi önkormányzatokba. A háromszintű koncepciónk tulajdonképpen az önkormányzati struktúrára épült. 1991-ben csatlakozott hozzánk Csapó József szenátor, s igen nagy segítséget kaptunk az alkotmánybíróság akkori elnökétől, Sólyom Lászlótól, aki teljesen véletlenül a második feleségemmel osztálytárs volt, és aki összehozott a legjobb magyarországi szakemberekkel (például Bíró Gáspárral, aki ráadásul erdélyi születésű volt). Évek alatt dolgoztuk ki teljes egyetértésben a kárpátaljai, a felvidéki és délvidéki barátainkkal szövetségben a koncepciót, a statútumot, a törvényeket, és így jelent meg 2002-ben vagy 2003-ban Csapó József neve alatt a kimondottan romániai elfogadásra váró statútum. Ezt soha nem sikerült a RMDSZ-szel elfogadtatnom. Ennek a Székelyföldre vonatkozó részét (az etnikai alapú székelyföldi területi autonómia alaptörvényét) örökölte meg a Székely Nemzeti Tanács. A vegyes lakosságú vidékek és a szórvány számára szóló autonómia (amit személyi vagy kulturális autonómiának neveznek, van különbség a kettő között, de nem nagy) is benne van a füzetben, ami Csapó József neve alatt jelent meg, hiszen az ő érdeme volt a statútum román törvényekkel való összehangolása.

Az én vezetésemmel alakult meg az RMDSZ keresztény nemzeti platformja, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés 1992-ben, amely a romániai magyar nemzeti közösség belső önrendelkezését tartotta az RMDSZ legalapvetőbb célkitűzésének. A csoport tagjai Borsos Géza, Dénes László, Fábián Ernő, Gazda József, Hegyi Sándor, Incze Béla, Katona Ádám, Mihály József, Sántha Pál Vilmos voltak.

– 1990 után Sütő Andrással együtt megalapították a Székelyudvarhelyi Orbán Balázs Közművelődési Egyesületet. Milyen céllal?

– Fő célunk a legnagyobb székely köztéri szobrának az elkészítése, felállítása, valamint egy Orbán Balázs-emléktábla elhelyezése volt azon a Szejkén található házon, amelyben megírta a 6 kötetes A Székelyföld leírását. A ház „gondnoki házként” vonult be a köztudatba, mert ott élt Orbán Balázs, az édesanyja és Kolozsvárról származó házvezetőnője, Faragó Anna. Ebben a házban később több Orbán Balázs-kéziratot, jegyzetet találtak, amelyek a marosvásárhelyi Állami Levéltárhoz kerültek. Tehát ez a két dolog volt a fő cél, és mindkettő meg is valósult. Az illető, aki korábban megvette a szejkei lakást, nem volt semmilyen rokona, leszármazottja Orbán Balázsnak, de mindenbe beleegyezett, tehát a tábla ott van. Az egyesületnek Sütő volt a tiszteletbeli elnöke és én az ügyvezetője. Persze voltak testületi tagok is. Eleinte Szervátiusz Tiborra bíztuk a munkát, de nem jött össze. Végül Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész készítette el, ő nyerte meg a pályázatot, és a székelyudvarhelyi főtéri református templom mellett lett felállítva. Ezzel emléket állítottunk a világhírű földrajzi és néprajzi írónak, néprajzkutatónak, fotográfusnak, akit méltán neveznek a legnagyobb székelynek.

– Mikor volt az avatás, kik mondtak ünnepi beszédet?

– 1995. február 4-én. Sütő András, Duray Miklós, Markó Béla, dr. Ferenczy Ferenc polgármester, dr. Csiha Kálmán méltatták. Az ATI Beta televízió többórás élő adásban számolt be az eseményről. Gyönyörű székely ruhába öltözött lányok, fiúk és felnőttek láthatók a képsorokon, amit ma is meg lehet tekinteni az interneten.

– Ön tagja a Magyar Írószövetségnek?

– Nem. Mikor Pomogáts Béla volt az elnök, kért, hogy lépjek be, de visszautasítottam, azt mondtam: nem, én jól vagyok így. Egész életemben küzdöttem valamivel.

– Milyen díjat kapott?

– Sütő András-díjat (az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségétől, 2010), a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét (2020) és Bálint András-díjat (2020).

***

Elbúcsúztam Katona Ádámtól, aki életjáradékkal egy éve a székelyudvarhelyi Lilla panzió lakója. Két jeles épület van a szomszédságában: a Tompa László-emlékház, és a „Székely támadt” vár még mindig restaurálás alatt lévő, történelmi hangulatot árasztó erődítménye. Civilizált körülmények: rend, tisztaság, asztali számítógép, néhány könyv és okostelefon áll a rendelkezésére, hogy jól érezze magát, és fenntartsa kapcsolatát a külvilággal. Már-már távozni készültem, amikor kezet nyújtott, és azt mondta: tegezzük egymást! Rendben, mondtam kissé meglepődve, s jóleső érzéssel léptem ki szobája ajtaján, hogy egy 90 éves úriember mekkora élni akarással kel fel nap mint nap, hogy régi emlékeiben keresgélve, a múlt pilléreire támaszkodva, minél többet kíván az utókorra hagyni…

 Isten éltessen, Ádám bátyám!