Édesanyja konyhájától a saját cukrászlaborig

Székelyföldi versenyző a Mestercukrászban

Egy sokak által ismert, kedves arc, a székelykeresztúri származású, évek óta Marosvásárhelyen élő Tankó (Simó) Barbara is feltűnt az utóbbi hetekben az RTL Klub Mestercukrász gasztroműsorában. Bár Barbara számára véget ért a verseny, nemcsak a képernyőkön villantotta meg tehetségét, a való életben már bizonyított, nyolc éve sikeresen működteti Marosvásárhelyen a Barbara’s Cakes cukrászlabort, és nemcsak a helyiek, hanem az ország különböző részeiről is ismerik és szeretik a keze alól kikerülő édességeket. Barbara a versenybeli élményekről, illetve arról is mesélt lapunknak, hogyan lett a jogász végzettségű lányból sikeres cukrász, milyen út vezetett az édesanyja konyhájától a saját cukrászlaborig. 

Nagymamája és édesanyja szerettette meg vele a sütést

– Évek óta cukrászként dolgozol Marosvásárhelyen, van egy sikeres vállalkozásod. Miért döntöttél úgy, hogy szerencsét próbálsz a Mestercukrász versenyben? 

– Végignéztem az előző évadot, és láttam, hogy rengeteg olyan technikával dolgoznak, amelyeket én még nem használtam a cukrászműhelyemben. Lehetőséget láttam arra, hogy szakmailag fejlődjek, hiszen olyan elismert szakemberektől tanulhattam, mint a két séf, Enzsöl Balázs és Juhos József. Nagy kihívás volt Erdélyből többször is Budapestre utazni, és bevállalni, hogy talán egy ideig ott is kell lakni, úgy, hogy van egy kisgyerekem, saját vállalkozásom, a férjemnek szintén. Többen indultunk a versenyen, több szakaszban kellett megmérettetnünk, hogy bejussunk a műsorba. Két előválogatás volt, az elsőre itthonról vittem a tortámat, egy Harry Potter könyvet készítettem sós karamell ízesítéssel, ami elnyerte a zsűri tetszését. Hazajöttünk vasárnap este Budapestről, és hétfőn értesítettek, hogy továbbjutottam, így szerda reggel indultunk is vissza, egy hét alatt kétszer járta meg Budapestet a másfél éves kisfiam. Az előválogatás második részében háromféle ízesítésű tarte-ot kellett sütni, és akik ebben is jól szerepeltek, azok bekerültek a műsorba. 

– A képernyő előtt ülve a nézők is láthatják, hogy az idővel való versenyfutás, a megfeszített munkatempó lelkileg is megviseli a versenyzőket, volt olyan, amikor te is a könnyeiddel küszködve próbáltál kitartani, és kihozni magadból a legjobbat. Melyek voltak a legnehezebb pillanatok?

– A legnehezebb számomra az volt, amikor úgy éreztem, meg tudok törni. A nézők is láthatták a műsorban, hogy mindig igyekeztem a feladatra fókuszálni, tenni a dolgomat, és többnyire sikerültek is a munkáim. Tudni kell azonban, hogy nehéz a verseny, nem csak annyiból áll, amit a tévében látnak, hiszen a háromórás sütés nagyon fárasztó, és akkor még nem beszéltünk az előkészületekről. Ráadásul ott volt velem Budapesten a kisfiam, délelőttönként anyaként kellett helytállnom, majd délután mindent bele kellett adnom, hogy a sütés közben kihozzam magamból a legjobbat. Nem tudtam pihenni a sütések között, hiszen nem mondhattam a fiamnak, hogy anya most fáradt. Amikor a versenytársam, Rebeka hátráltatásképpen elvette a cukordómot, amit készítettem, nagyon megviselt, annyira beleéltem magam, hogy még azért is meg fogom mutatni, hogy újra el tudom készíteni, hogy észre sem vettem, mennyire eltelt az idő, és sehol sem vagyok a desszerttel. Akkor összeomlottam, kitört rajtam a fáradtság, úgy éreztem, feladom.

– A nehéz pillanatok mellett, gondolom, voltak szép percek is…

– Az ottlétem alatt a legkedvesebb pillanatok azok voltak, amikor a saját álmunkat kellett megelevenítenünk egy tortában. Akkor szeretettel és higgadtan dolgoztam, abban a feladatban valóban otthon éreztem magam, hiszen ez a munkám, nyolc éve fondanttal dolgozom, dekortortákat készítek. Aznap nem éreztem magam versenyben, hanem mintha a saját konyhámban egy megrendelésnek tennék eleget. Amúgy a mindennapokban, például ha egy gyereknek szülinapi tortát készítek, gyakran szoktam kérni fotót is a szülőktől, meg szoktam kérdezni, mit szeret az ünnepelt, mi az, ami rá jellemző, és ezek alapján igyekszem összeállítani a tortát, hogy az személyre szabott legyen. 

Régóta dédelgetett álom a saját cukrászda 

– Hangulatos tortacukrászdát készítettél, nagy ablakokkal, és még egy bicikli is díszelgett előtte. Így festene a te álomcukrászdád?

– Nyolc éve, hogy megvan a cukrászműhelyem, és azóta ez az álomom, minden évnek úgy indulok neki, hogy az idén meglesz a cukrászda. Ám valami mindig közbejön, hiszen hatalmas befektetés, nem szeretném nagy költségekbe verni a családom, ezért úgy döntöttem, szépen, lassan, ha a sors úgy hozza, és valamikor majd lesz rá pénz, ez is sorra kerül.

Egy kis francia stílusú, elegáns cukrászdát álmodtam meg, különleges dekorációkkal, halk francia zenével. Egyben reggelizőhely is lenne, benne látványkonyhával, ahol a sütemények mellett saját készítésű bagettek, croissantok is készülnének. 

– Ha jól tudom, jogász végzettséged van. Hogyan lesz egy jogászból cukrász?

– Ügyvédbojtár voltam Udvarhelyen egy ügyvédnő mellett, délelőtt ott dolgoztam, utána pedig siettem haza, és sütögettem a barátaimnak, ismerősöknek. Édesanyám haragudott is rám, mert mindenkinek mindent ingyen készítettem. 

Nálunk a családban nemzedékről nemzedékre adódott tovább a sütés iránti szeretet, én édesanyámtól és nagymamámtól tanultam sütni, de anyukámnak a húga is őstehetség ebben. Kezdetben az édesanyám konyhájában készültek az édességek, idővel autodidakta módon egyre fejlesztettem magam, gyarapítottam a tudásomat, majd két év után bejelentettem az ügyvédnőnek, aki mellett tanultam, hogy kilépek, mert a sütésre szeretnék fókuszálni. Időközben megismertem a férjemet, ő biztatott, hogy ha ennyire szeretek sütni, váltsam valóra az álmomat, alakítsunk ki egy cukrászműhelyt. Ma, visszagondolva, fel sem tudom fogni, hogy volt annyi bátorságunk, hogy ketten eljöjjünk egy idegen városba, Marosvásárhelyre, ahol szinte senkit nem ismertünk. A szüleim, a testvérem, az anyósomék segítettek anyagilag, hogy meg tudjuk nyitni a kis cukrászműhelyt a főtéren. Nagyon nehéz volt az indulás, eleinte senki sem ismert, szóba sem akartak állni velem az éttermekben, csak egy fiatal lányt láttak bennem, nem vettek komolyan. A kezdetekkor egy alkalmazottam volt, egy, a negyvenes éveiben járó kolléganő, aki sokáig volt a jobbkezem, őt kértem meg, hogy amikor elmegyünk tárgyalni, mondja azt, ő a főnök, hátha így komolyan vesznek. Az első hónapban el kellett adnom a munkaasztalt, hogy fizetést tudjak adni az alkalmazottamnak, de ahogy teltek a hónapok, fejlődtünk, szájról szájra terjedt a hírünk, egyre több lett a megrendelés, és míg kezdetben ketten dolgoztunk a műhelyben, most már ötfős a csapat. Én ma is a konyhában is dolgozom a többiekkel, sütök, díszítek, emellett céget vezetek, az ügyfelekkel tárgyalok. 

Eleinte tortákkal foglalkoztam, a tortáim kilencven százalékának a receptjét édesanyám állította össze, majd nekifogtunk candy-barokat (süteményesasztal) készíteni. Ez a szakma idényfüggő, télen drasztikusan lecsökkennek a megrendelések, ilyenkor tortákat sütünk, az ízekkel kísérletezünk, új sütiket találunk ki. Az év másik hat hónapjában, áprilistől októberig reggeltől estig megfeszített tempóban dolgozunk. Nemrég, egy hétvégén négy esküvőnk volt, ezer főre kellett desszertet, tortát és candy-bart készítenünk. Amióta a járvány miatt elmaradtak az esküvők, idén szinte minden hétvége megfeszített munkával telik, volt olyan is, hogy hétfőn is volt esküvőnk. Mára már eljutottunk oda, hogy szerződéseink vannak, összedolgozunk az egyik legnagyobb rendezvényteremmel, a marosszentgyörgyi Rabbal, az ottani rendezvényekre 90 százalékban mi szállítjuk az édességet. Ugyanígy a Haller-kastéllyal, ha valaki náluk szervez rendezvényt, minket ajánlanak. Ezek mellett egyéni megkeresések is vannak, szebeni, kolozsvári, dicsőszentmártoni, segesvári rendezvényekre, esküvőkre is szállítunk desszertet. 

A járvány előtt havonta jártunk Bukarestbe. A fővárosiak legkedveltebb desszertje a tobicának nevezett édesség volt, ami dióval, tojáshabból készül, főzött csokikrém van benne, és bele van hempergetve karamellizált dióba. Ebből nem tudtunk eleget készíteni. 

– Rengetegféle édesség kerül ki a kezed alól, egyik különlegesebb, mint a másik. Van úgymond specialitásod, amire különösen büszke vagy?

– Kitaláltam egy profiterolt, aki megkóstolta, az „függővé” vált, amikor állítjuk össze a candy-bart a rendezvényekre, ezt mindig kérik. Több mint húszféle desszertünk van, erről mindenki áradozik. Ami szintén nagy kedvenc a megrendelőink körében, az a karamellizált, vörösborban párolt körtés desszert különleges fűszerekkel. Ugyanakkor én nagyon szeretem a málnát, ami a csokival kiválóan harmonizál, így a belga csokis, málnás tortánk is évek óta igen népszerű.

A desszertjeink különlegessége abban is áll, hogy természetes alapanyagokból dolgozunk, a joghurtba mi főzzük bele a gyümölcsöt, nem készen vesszük a gyümölcsjoghurtot. A Teréziával dolgozunk évek óta, tőlük szerezzük be a minőségi tejtermékeket. Ami még különlegessé teszi a süteményeinket, hogy cukor helyett 30 százalékos kakaóvajtartalmú fehér belga csokit használunk, aminek enyhén édes íze van. 

– Cukrászdákban, boltokban megvásárolhatók-e a Barbara’s Cakes desszertek? 

– Volt idő, amikor összedolgoztunk kávézókkal, ám rádöbbentem, hogy nagyon nehéz megértetni velük, ezek nem hosszú ideig tárolható sütemények. Például amikor gyümölcsöt használunk, a málna 48 óra után elkezd erjedni, ugyanakkor a süteményekben nincs tartósítószer, tehát legtöbb 24 órán belül el kell fogyasztani. Ezért iszonyú kemény munka egy-egy candy-bar összeállítása, hiszen nem tudunk nekifogni hétfőn-kedden, hogy előre dolgozzunk a hétvégére.