Diónyi üzenet

Sokáig azt hittem, ismer valami titkos forrást. Ha így volt, akkor nemcsak hetvenévesen is ránctalan arcát, dús haját, sohasem pihenő kezét mosta meg benne, hanem derűs álmait, könnyed röptű gondolatait is. Unokázott, kutyát sétáltatott, ebéddel várta a családot évtizedeken át, Szent Miklós estéjén, ha megkérték rá, fehér vattaszakállba rejtette mosolyát, és karácsonykor temploma ünnepségein ő volt az angyal. Fáradtnak, erőtlennek egyszer sem láttam. Ha találkoztunk, mindig mondott valami vicceset, arcjátékával, gesztusaival színesítve megjegyzéseit, történeteit. Így újságolta el azt is, amikor fiatalos öltözködése és kibontva hordott, hosszú haja miatt egy csapat tizenéves utánafütyölt. Szenvedélyesen szeretett nevetni, leginkább önmagán. Dicsekedni sohasem hallottam. Azt sem tőle, hanem egy régi ismerősétől tudtam meg, hogy valamikor, a meseszerűen távoli időkben ez a törékeny testalkatú, finom arcú nő motorkerékpáron száguldozott. Lendületességét, vagányságát idős korára is megőrizte, csak akkor másképp engedte kifejeződni. Ő volt az otthon almaillata, az iskolai feladatok őre, az elkallódott tárgyak megtalálója. 

Szürkületkor fürge léptekkel indult haza saját garzonjába, amely apró ékszerdobozként őrizte a múlt ajándékait, a leány- és asszonykor számtalan örömét, esküvőt, gyermekáldást, szentesti hangulatokat. Sokáig volt számára biztonságos fészek ez a lakás, egy este azonban valami megváltozott. Nem várt vendég szűrődött be az ajtónyíláson vagy talán az ablakon: a félelem. Ebben az időszakban a megszokottnál gyakrabban tárcsázta villanyoltás után lánya telefonszámát, de sohasem panaszkodott, inkább a család, főként kész fiatalemberré érett, imádott unokája felől érdeklődött. 

– Nem ment el az eszem, ne félj, tudom, hogy alig egy órája jöttem el tőletek. Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e – mentegetőzött néha, aztán elköszönt. 

Egy idő múlva a furcsa „lakótárs” az utcán is utánalopakodott. Akkoriban csökkentette le napi látogatásait heti pár alkalomra. De otthon sem érezte biztonságban magát, a láthatatlan betolakodó ugyanis egyre nagyobb teret követelt magának a parányi élettérben. Így egyre gyakoribbakká váltak az esti telefonálgatások. Egy napon a lánya felvetette, hogy hozzájuk kellene költöznie. Gyermeki örömmel fogadta a felkínált változást, és egy ideig úgy tűnt, szerettei állandó jelenlétében újra erőre kap. A „lakótárs” azonban oda is utánajött. Pár hét múlva úgy érezte, vissza kell térnie a garzonba. Azután mintha őrült száguldásba kezdett volna körülötte az idő. Állandó szédülés gyötörte, így többnyire a nappalokat is ágyban töltötte. Mivel a család minden tagja dolgozott, fogadtak mellé egy asszonyt, aki igyekezett elviselhetőbbé tenni számára az ébrenlét óráit. Esténként és hétvégén pedig a lánya őrködött fölötte két álom között.

– Hálás vagyok az égieknek, amiért azon a furcsa éjszakán édesanyám mellé rendeltek. Az ágyánál ültem, és azt mondtam neki, hogy nagyon szeretem. Csak annyit válaszolt: tudom, aztán lehunyta a szemét. Ez volt az utolsó közös együttlétünk – mesélte barátnőm, akinek köszönhetően ezt a különleges asszonyt megismerhettem. Hónapok teltek el a távozása után, amikor valami különös történt.

– Azon a délutánon is édesanyámnál jártam – mesélte barátnőm. – Virágot vittem neki, aztán – ahogy mindig is szoktam – elpanaszoltam a gondjaim és azt, mennyire hiányzik. Egyszer csak különös neszre lettem figyelmes, a következő pillanatban pedig egy mókust pillantottam meg a sír mellett. Furcsálltam, hogy ennyire közel jön, mint aki nem ismer félelmet. Mindig is hittem az égi jelekben, ezt sem tudtam másnak tekinteni. Csak állt ott az a kicsi állat, és nézett, mint aki mondani szeretne valamit. Másnap egy adag dióbéllel tértem vissza, és a mókus, mintha már várt volna, azonnal ott termett. Letettem a közelébe a csemegét, ő elfogadta, és miután elfogyasztotta, egy darabig még ott maradt. Sokáig találkozgattunk így, talán ez gyorsította fel bennem a gyógyulást. Egyszer le is fényképeztem, azt sem vette zokon.

Évek teltek el azóta, de a kis dióbélfaló társaságában töltött időt gyakran elemlegetjük. Úgy éreztem, jó lenne másokkal is megosztani, talán segíthet valahol valakinek.