Hétköznapi történet
Hárman maradtak az osztályból: a huncut mosolyát közel háromnegyed századon át megőrző Szabadi Fintha Albert, a múló időt, mint ritka, értékes pillangót apró, pontos feljegyzésekbe záró, finom, érzékeny lelkű Groszmann Lóránt és még egy hajdani pajtás, aki a koronavírus miatt nem tudott részt venni a 74 évvel ezelőtti kicsengetés tiszteletére – és persze az együttlét örömére – szervezett sokadik találkozón.
A szűk körű bankett – e különös erejű, tiszta fényforrás – köré gyűlő emlékeket pár nappal a találkozó után a 94 éves Albert – Berci bácsi – otthonában idézte fel a ház ura feleségével, Jolánka nénivel és a régi cimborával, Lóránttal közösen, miközben László, a Szabadi házaspár fia kifogástalan vendéglátóként tette még családiasabbá a hangulatot.
– Az első érettségi találkozót az iskola befejezése után tíz évvel, 1958-ban szerveztük meg az Iskola utcai Tagvendéglőben. Nem sokkal később rájöttünk, hogy fogy az idő, ezért az elkövetkezőkben ötévente gyűltünk össze, kilenc ilyen alkalmunk volt. Ezután kezdtük úgy érezni, hogy az öt esztendő is túl hosszú, így hát 17 éven át évente sort kerítettünk az együttlétre, amely a világjárvány miatt tavaly és tavalyelőtt elmaradt – mesélik az egykori osztálytársak, akik 1944 őszén kezdték tanulmányaikat a marosvásárhelyi, Dózsa György utcai Magyar Tannyelvű Ipari Középiskolában (a mai Avram Iancu műszaki líceumban).
– A fém- és a faipari szakon összesen 45-en voltunk, mi az előbbi szekcióhoz tartoztunk – magyarázza Groszmann Lóránt, miközben a ballagók emlékkönyvében lévő idézetet mutatja: „Munkásság az élet sója / A romlástól mely megóvja”.
A pedagógusok közül az osztályfőnök, Eszke József magyar szakos tanár neve hangzik el először.
– Lelkiismeretes ember volt, úgy tekintett ránk, mint a saját gyerekeire – értenek egyet a hajdani diáktársak, Lóránt hangja önkéntelenül elcsuklik. A ballagási album az aranyszívű tanár leggyakoribb mondását is őrzi: „Édes fiaim, legyetek úri emberek”, és rögtön mellette olvasható Holbach Jenő gépészmérnök igazgató, matematika, technológia és gépszerkezettan szakos tanár bölcsessége – „Tanuljátok meg, hogy az életben mindig az erősebb kutya viszi el a csontot” –, valamint Zsigmond Sándor főművezető tanár szellemi útravalója: „Mérnök úr, csak a jól és a szépen végzett munka boldogít”.
Ebben a tanintézetben valóban megtanították dolgozni a fiatalokat, a háborús években ugyanis mindenből hiány volt, nyersanyagból éppen úgy, mint szerszámokból, így előfordult, hogy ezekről is nekik kellett gondoskodniuk.
– Egyszer a felrobbantott Turbinahídról törtem le egy vasdarabot, hogy legyen mivel reszelni – mondja Szabadi Albert, aztán azt is elárulja, hogy az iskola műhelyében lévő szíjhajtásos esztergapadoknak tűzoltótömlőkből készítettek szíjat.
– Ha a mai fiatalok ezt hallják, azt gondolják, milyen színes fantáziájuk van ezeknek az öregeknek. Pedig tényleg így mentek a dolgok akkoriban – jegyzi meg Jolánka néni.
– Az első évben egy megadott tanmenetet kellett követni. Az első feladat a hasáb elkészítése volt, aztán jött a kocka, majd különböző méretekben a henger. Ezután visszatértünk a hasábra, kör alapút, négy- és hatszögűt is készítettünk, majd a fecskefarok és a sarokfecskefarok következett. Ezeket pontosan be kellett pászítani, nem volt mese – sorolja az egykori feladatokat Groszmann Lóránt. Berci bácsi közben egy maga készítette szerszámbárcáról mesél, majd egy felrobbantott német autóról, amelyből egyszer egy stancoláshoz használatos pléhdarabot szereztek. A diákok a kovácsmesterséggel is megismerkedtek, ezen belül először azt tanulták meg, hogyan kell melegíteni a vasat.
– Az iskola nem kapott semmilyen támogatást, ezért mi, diákok is dolgoztunk, hogy fedezni lehessen a költségeket. Kis Jenő művezető minden tanév végén megkérdezte: fiúk, ki jön önként dolgozni a nyáron? Névrokona, a Kis Jenő nevű osztálytársunk, gúnynevén Cvikli, Csutak Imre és én mindig jelentkeztünk. Ilyenkor minden gépen tudtunk gyakorolni, a nagy esztergapad kivételével, amit csak felnőttek használtak – meséli Lóránt, majd azt is felidézi, hogy a cséplőgép-tulajdonosok mindig hozzájuk vitték gyalulni a gépek dobját, és természetesen fizettek is a munkáért. Alberttől megtudom, hogy Szalontai Anti nevű társukkal egy esztergapadot is elkészítettek egyszer.
Diáktréfákról kérdezgetem most már a két cimborát. Lóránt hatalmas emléklapot simít az asztalra. Ez az 1948 óta őrzött papíros szinte mindent elárul arról a vidám világról, ami a fémipari iskola falai között született. Valamennyi osztálytársról négysoros versike vall. Szabadi Antal „Cubák” „Scheriffsége mellett késével dobigál” – olvasom hangosan, és nemsokára a magyarázat is megérkezik:
– Volt egy késdobáló klubunk, aminek én lettem az elnöke.
Groszmann Lóránt fő rajzolómesterként szerepel a rímes emléken, „ki Nünüke névre hallgat különben”. Kedvenc iskolai tevékenysége a skiccelés, rajzolás volt, és azokból az esztergapadokból, amelyeknek a vázlatát diákként elkészítette, később, amikor már ő maga is tanított az alma materben, egész sorozatot gyártottak a diákok számára.
Az egykori diáktársak az emléklapon „Erdély bokszbajnokaként” jellemzett Frühwirth Lászlót is a figyelmembe ajánlják.
– Olyan híre volt az iskolánknak, hogy a magyar időben Sopronból és Miskolcról is jöttek ide tanulni fiatalok. Így került hozzánk Laci. Amikor Románia átállt a szövetségesek oldalára, és lezárták a határokat, itt rekedt, nem tudott hazamenni. Kijárta a négy évet, és közben dolgozott, hogy megélhessen, a családja ugyanis a túloldalon maradt. A Közüzemeknél kapott munkát, és az ökölvívással is megpróbálkozott, sőt ifjúsági bajnok is lett. A háború után hazatért Magyarországra, de a szüleit már nem találta ott, ugyanis kitelepedtek Stuttgartba – szövik újra közös hangon a régmúlt eseményeket az osztálytársak. Aztán a képeknek adják át a mesélő szerepét. A fehér-fekete időmozaikokról csupa ragyogó tekintetű, tiszta arcú férfi és nő néz szembe velem, közöttük Lóránt idén márciusban eltávozott felesége, aki gyöngybetűkkel írta rá minden fotó hátuljára az együttlét dátumát. Az 50 éves érettségi találkozóról készült képen az egykori Oroszlán vendéglő is látható. Jolánka néni jól emlékszik az alkalomra és arra, hogy még táncolt is.
Szabadi Albert és Jolán hetven éve álltak az oltár elé, Groszmann Lórántot 74 esztendő fűzi élete párjához. Az egykori diáktársak útja az érettségi után más-más irányt vett, de gyakran egymásba futott. A kicsengetés utáni évtizedeiket a jövő heti Hétköznapi történet körvonalazza majd.
